2017/08/12

Közlemény

Üdv mindenkinek, aki erre téved!

Mint ahogy azt ti is láthatjátok, egy ideje már nem érkeztem új résszel. Ennek több oka is van, és ezeket szeretném most megosztani veletek.
Eleinte nagyon élveztem a blogolást, hiszen rengeteg pozitív és negatív kritika is érkezett a történeteimre, de úgy érzem, ez valahol elveszett. Az utóbbi néhány résznél egyáltalán nem volt visszajelzés (a legutolsót kivéve), és azt hiszem, elveszett a kezdeti lendület ezzel. Nem láttam sok értelmét annak, hogy írjam tovább a történetet, hiszen sokszor úgy tűnt számomra, mintha csak magamnak írnám. Az oldal látogatottsága nőtt ugyan, de ebből nem igazán tudom leszűrni, hogy azok akik idetévednek, és esetleg beleolvasnak a történetbe, milyen véleménnyel távoznak. Ez a jelenség azonban az utóbbi időben nem csak engem érintett, hanem sok más bloggert is, talán ez az oka annak, hogy egyre kevesebb történetes blog lelhető fel. Ennek minden bizonnyal van valami oka, amit nem ismerek.
Sokáig gondolkodtam, hogy megéri-e folytatni, és végül az mellett döntöttem, hogy NEM.  A történet eddigi részei természetesen elérhetőek lesznek az oldalon, legalábbis egy ideig, de új résszel nem jelentkezem. Elnézést kérek attól a néhány embertől, akik végig követték a történetet. Köszönöm az eddigi figyelmüket.
Egyelőre nem várható bármilyen másik történet tőlem. Talán a jövőben egyszer igen, de most másra kell koncentrálnom.
Köszönöm még egyszer azoknak, akik velem voltak eddig.

Üdv:
Lena Mittson

2017/07/08

9. fejezet



9. fejezet

Júlia

A Nap sugarai áttörtek a redőny vékony résein. A párnába fúrtam az arcom. Mérhetetlenül fáradtnak és gyengének éreztem magam. Ennek ellenére feltűnt valami különös. Mindennek Dávid illata volt, a párnának pedig különösen. Lehunyva tartottam a szemem, hogy összeszedjem magam. A párna szuszogott! Lassan tudatosult bennem a Dáviddal való éjszakai beszélgetésünk, és az is, hogy nem emlékszem, mikor hagyta el a szobát. Egyik szemhéjamat óvatosan felnyitottam, és csaknem felsikoltottam. Dávid mellettem aludt. Ha pontos akarok lenni, én aludtam Dávidon. Jézusom! A mellkasát öleltem, a fejem a mellkasán pihent egészen idáig. Amikor felmértem a helyzetet, azonnal fel kellett volna pattannom, de azzal felébresztettem volna. Most legalább kihasználhattam az időt, hogy én nézzem meg Őt alaposan. Nem mintha ezt eddig nem tettem volna meg, de ezúttal mégis más volt. Alvás közben nem irányíthatja, mit láthatok. Lassan felkönyököltem, és „szakértő” szemmel kezdtem vizslatni. Hosszú ideje először akartam átlátni valakinek a külsején, a lelkére voltam kíváncsi, a gondolatait akartam ismerni. Dávid továbbra sem mutatta jelét annak, hogy felébredt, így nagyon óvatosan megérintettem az arcát. Más volt, mint a velem egykorúak, és valamiért mégis sokkal jobban érdekelt. Otthagytam a kezem, és igyekeztem nem úgy tűnni, mintha a borostás álla elbűvölt volna.
- Tudod, hogy ezt valahol molesztálásnak hívják? – szólalt meg hirtelen.
Ijedtemben ugrottam egyet, és csaknem a földre huppantam. Mióta lehet ébren? – Dávid…
- Igen? – vidáman csillogott a szeme. Biztosra vettem, hogy nem most ébredt fel. Tehát az egész tapi-partyt figyelemmel kísérte. Azonnal lángba borult az arcom. Ő viszont igenis élvezte a helyzetet, hátát a falnak támasztotta,összekulcsolta a mellkasán a kezeit,  és leplezetlen vigyorral nézett rám.
- Mi… Mióta vagy ébren?
- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam, tetszik a borostás állam, ha már ennyit simogattad.
Simogattam? Én nem simogattam semmit, főleg nem az ő borostás állát. Bosszúsan néztem, mire elnevette magát. – Szólhattál volna, hogy ébren vagy, akkor…
- Akkor mi lett volna? – nézett rám kíváncsian. – Hozzám sem értél volna.
Ez igaz! Nagyot sóhajtottam. – Nem lehetne, hogy egyszerűen csak elfelejtjük az egészet? – Próbálkoztam, de ahhoz túlságosan is csillogott a szeme, hogy ebbe belemenjen.
- Oh, ezt nem fogom elfelejteni, abban biztos lehetsz. – Hangja egészen más lett, egyáltalán nem vidám volt, hanem sokkal inkább lágy, és olyan érzésem támadt, mintha nem egyszerűen csak hallanám a szavait, hanem érezném is a simogatásukat. Vettem egy nagyon mély levegőt, és szinte könyörgően néztem Dávidra. Magamnak pedig adtam egy mentális pofont. Mégis mit gondoltam? Mivel Dávid nem szólalt meg, így azt láttam a legjobbnak, ha eliszkolok. Megkerültem az ágyat, és már nyitottam az ajtót, amikor hirtelen becsapódott az orrom előtt. Megpördültem, és ott állt Dávid egy lélegzetvételnyi távolságra tőlem. Két karjával csapdába ejtett. Itt fogok meghalni! Fogalmam sincs, mit gondoltam, mikor menekülni kezdtem. Az ő házában, az ő szobájában, az ő ruháiban voltam. Mindezek felett azonban nagy bajban is. Nem tudtam, mit jelent az a tekintet, amivel Dávid engem néz, de nem sok jót, abban biztos voltam.
- Még nem végeztünk – mondta, miközben végignézett rajtam. – Almási Júlia, te egy megfejthetetlen rejtély vagy számomra.
- Nem hinném, hogy bármi rejtélyes dolog is lenne bennem.
- Így gondolod?
- Igen – bólintottam. Dávid pillantása lejjebb siklott, pontosan az ajkamat bámulta. Két keze közé fogta az arcomat, és közelebb hajolt. Mire készül? A szívem nagyot dobbant, az agyamban viszont megszólalt a vészjelző. Valami azt suttogta, gyorsan el kéne takarodnom onnan, a lábaim viszont megbénultak.
- Julcsi? – hallatszott kintről Petra hangja. – Bemehetek?
Felsóhajtottam, hogy mégsem ma fogom elkövetni életem egyik legnagyobb hibáját. Dávid pedig az orra alatt mormogott valamit a tökéletes időzítésről, de nem volt lehetőségem reagálni rá, mert az ajtó már nyílt is.
- Oh! – Barátnőm meglepetten bámult ránk. Tekintete Dávid és köztem ugrált. – Nem tudtam, hogy mindketten itt vagytok. Minden rendben?
- Igen – feleltük egyszerre.
- Csináltam reggelit, ha éhesek lennétek… - Zavartan ácsorogtam Dávid mellett. Olyan érzésem volt, mintha rajtakaptak volna valamin. De hát nem történt semmi, és ha Petra nem jön, akkor sem történt volna. Nem igaz? - Megzavartam valamit?
- Nem – vágtam rá.
- Igen. – Úgy tűnt, Dávid nem ért velem egyet. Megpróbáltam elrejteni lángba borult arcomat, de mivel a próbálkozásom kudarcba fulladt, inkább leszaladtam a konyhába. Pár pillanattal később Petra is követett. Azt hittem, Dávid is velünk fog tartani, de inkább az emeleten maradt. Valamiért csalódott voltam, holott néhány perccel korábban még menekülni akartam a közeléből. Ez teljesen érthetetlen! Mit művelek én? Hol van ilyenkor az ép eszem?
- Elmeséled, mi történt tegnap?
Egy ideig csendben bámultam az asztalon lévő poharat, aztán belekezdtem az egész történetbe. Pontosan ugyanazt mondtam el neki is, mint a bátyjának, de most ügyelve arra, hogy ne boruljak ki. Barátnőm ugyancsak meggyőzött arról, hogy sem ő, sem Dávid nem fogják hagyni, hogy Gábornak bármiféle baja essen. Valamiért kezdtem hinni ebben.

***
- Julcsi, te látsz itt valami mappát? – kérdezte Petra telefonnal a fülén. – Dávid valószínűleg itthon hagyhatta.  - Körbenéztem a nappaliban, csupán egyetlen egy sárga irattartó hevert a dohányzóasztalon. Petra felé fordítottam.  – Igen, megvan. Rendben… Nem sokára indulunk, akkor bevisszük. Igen, persze. Nem adom oda másnak. Nyugodj meg! – Barátnőm unottan forgatta a szemét, majd hirtelen megszakította a hívást. – Mintha valami gyerek lennék. Be kell ezt vinnünk a bátyámnak, különben dührohamot kap. Egyáltalán miért nem képes figyelni a cuccaira?
- Mert férfi, és egyszerre csak kevés dologra tud összpontosítani – nevettem.
- Legfőként a farkára. Még szerencse, hogy azt nem tudják elhagyni, különben egy csomó tanácstalanul rohangáló pasas lenne kint az utcákon.
Egy pillanatra hagytam, hogy magam elé vetítsem a képet, de azonnal meg is bántam.
- Adok neked kölcsön valami ruhát, mert gyanítom, nem a bátyám cuccaiban szeretnél jönni.
Magamra néztem, és azonnal el is vörösödtem. – Oh, igazán nincs rá szükség. Felveszem azt, ami volt rajtam tegnap, és később átöltözöm.
- Kizárt – ellenkezett.
Nagyot sóhajtottam, és követtem barátnőmet. Az a fajta vigyor ült az arcán, amiről tudtam, hogy tervez valamit. Mibe keveredtél, Julcsi? Petra röviddel azután egy ruhát halászott elő a szekrényből.
- Nekem túl rövid, maximum felsőnek használhatnám, neked viszont pont megfelel, mivel alacsony vagy.
- Persze, dörgöld az orrom alá – morogtam, miközben magam elé tartottam a ruhát.
- Dávid szerint nincs azzal semmi gond.
Kiejtettem a vállfát a kezemből, és spontán köhögőroham tört rám. Dávid? Hogy jön most ő ide? Mi köze Dávidnak az én magasságomhoz?
- Jól vagy?
- Igen – bólintottam még mindig fulladozva. – Pár perc, és kész vagyok.
Mint kiderült barátnőmnek tényleg van szeme a ruhákhoz, ugyanis pont az én méretem volt, viszont ebben sokkal hosszabbnak tűntek a lábaim. Volt egy olyan érzésem, hogy még meg fogom bánni ezt a ruhát, de nem volt időnk másikat keresni. Petra kölcsönadta egy szandálját is, és máris útnak indultunk.  Alig fordultunk ki az utcából, megcsörrent Petra telefonja, hogy megérkezett az új áru az üzletbe, és sürgősen át kell venni.
- Nem gond, ha neked kell bevinned Dávidnak az iratokat?
Miért lenne gond? Úgy gondoltam, hogy azért a reggel történtek után lesz egy kis időm fellélegezni, de úgy tűnik, ez nem kívánságműsor. – Dehogyis. Szívesen beviszem, és onnan pedig elmegyek Gáborhoz.
- Imádlak – mosolygott. A parkolóban barátnőm még eligazított, merre találom Dávid irodáját, de ahogy beléptem az ajtón, minden információ elsuhant. De csak nem lehet olyan nehéz megtalálni Őt. A bejáratnál azonban egy kisebb akadályba ütköztem. Kártyás beléptető rendszer működött. Így odaléptem a portáshoz.
- Jó napot, kisasszony! Miben segíthetek? – szólalt meg azonnal.
- Jó napot! Müller Dávidhoz jöttem – feleltem. – Egy mappát kellene odaadnom neki.
- Menjen fel a második emeltre, ott pedig forduljon jobbra. A titkárnője minden bizonnyal eligazítja önt. – Zöldre váltott a bejáratnál lévő kis kapu lámpája. Vajon mindenki ilyen könnyen juthat be?
- Köszönöm.
Hogy megyek fel a második emeletre? Ezt az irodaházat direkt úgy tervezték, hogy egy szerencsétlen elvesszen benne. Végighaladtam egy irodákkal teli folyóson, néhányan meglepődve néztek rám, de egyikük sem szólt hozzám. Már kezdtem kínosan érezni magam, mikor végre rábukkantam a liftre. Megnyomtam a kettes gombot, és vártam. Figyeltem, ahogy a kijelzőn átvált a szám. Ismételten egy végelláthatatlan folyosó, teljesen ugyanolyan berendezéssel, mint az első. Nagyot fújtam, és jobbra kanyarodtam. Csaknem örömtáncot jártam, mikor megláttam egy pultot, mögötte egy cseppet sem barátságos külsejű hölgyikével. Unottan pillantott rám.
- Segíthetek?
- Dávidhoz jöttem – feleltem hirtelen. A nő felhúzta a szemöldökét, és végigmért. Talán mást kellett volna mondanom.
- Müller úrhoz?
- Müller úrhoz – bólintottam. Müller úr? Ezen majdnem felnevettem. Itt mindenki felnéz rá, én pedig az első adandó alkalommal faragatlan tuskónak hívtam.
- Egyeztetett vele időpontot?
- Csak egy mappát hagyott otthon, azt hoztam utána – magyaráztam. Ismételten kaptam egy furcsa pillantást.
- Akkor adja csak ide, én majd beviszem neki.
- Nem lehet. Mindenképp neki kell adnom. – Biztos, ami biztos. Nem bízok ribancokban. Ej, Julcsi, mikor lettél ilyen előítéletes? Lehet, hogy igenis rendes nő. De csak lehet. Rámosolyogtam, amikor hátrapillantott.
- Rendben – sóhajtott. Láttam a tekintetében, hogy furdalja a kíváncsiság, ki is lehetek. Csak remélni mertem, hogy nem kezdenek el találgatni a személyemről. Halkan bekopogott egy ajtón. Odabentről ismerős, mély hang szólt ki.
- Uram, egy lány van itt valami mappával. – Olyan undorral mondta ki a lány szót, hogy azt hittem felpofozom.
- Küldje be – felelt. A nő felém fordult, és épp szóra nyitotta volna a száját, amikor közbevágtam.
- Hallottam – mondtam. – Köszönöm.
A kilincsért nyúltam, szívem ismeretlen okokból kifolyólag felgyorsult. Mi történik? Lassan nyitottam csak be, hogy összeszedjem magam.
- Ne haragudj a zavarásért – dugtam be a fejem. Dávid kíváncsian lesett az ajtó felé, ahogy megpillantott, kiült az a szokásos vigyor az arcára, amivel engem sikerül mindig zavarba hoznia. Magam előtt szorongattam az iratokat, ahogy beléptem az irodába. Alighogy átléptem a küszöböt, az ajtó bevágódott mögöttem. Ennyit a gyors távozásról. – Petra nem tudott bejönni, így engem kért meg, hogy hozzam ezt be – lengettem a mappát. Dávid olyan csigalassúsággal állt fel az asztalától, hogy azt hittem, sosem ér oda hozzám. Közben pedig le sem vette rólam a szemét. Na, pontosan ezért nem volt olyan jó ötlet ez a ruha. Hogy eltereljem a figyelmem, körbenéztem az irodába. A fal világoskék színe hangulatosabbá tette a helyet, és nem volt olyan sivár, mint ahogy elképzeltem. Az íróasztal hatalmas volt. Mennyi mindent lehet ezen az asztalon csinálni? Azonnal megráztam a fejem, hogy kiűzzek belőle minden oda nem való gondolatot. Úgy tűnik, le kell állnom a romantikus könyvekkel.
- Te megint elpirultál – szólalt meg Dávid. Vidáman csengett a hangja, és észre sem vettem, hogy ilyen közel ért hozzám. Követte a pillantásomat az asztalig, és hirtelen elvigyorodott. Na, ne már, hogy tudja, mire gondolok? Azért ennyire nem nagy ász. Legalábbis reméltem, hogy nem tudja, hogy mire gondolok. Ha csak ő nem arra gondolt. Kezdtem belebonyolódni, így gyorsan átadtam a mappát.
- Legközelebb ne hagyd otthon – hadartam, és már távoztam is volna, ha egy pasas nem állta volna el az utat. Lehetőség híján hátraléptem, de Dávid minden egyes lépésemet követte. A lábam végül már az asztalhoz nyomódott. Innen már nem volt hova menekülni. – Dávid…
- Mondd!  - Levegőt alig kaptam, nemhogy bármit is mondanék neki. Először rá kell vennem a tüdőmet, hogy működjön rendesen, aztán átgondolni, mit is kéne közölnöm vele. Túlságosan lebénított a közelsége, és még tetézte azzal a dolgot, hogy megtámaszkodott mellettem az asztalon. A hajamhoz hajolt, minden egyes lélegzetvétele a nyakamat simogatta. – Mit szeretnél?- Pillantott az arcomra.
Hogy mit szeretnék? Levegőt… Sokkal több levegőt! Az ajkára pillantottam, ami azonnal vigyorra húzódott. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Ez a férfi meg fog ölni. – Mi… Mit szeretnék? Én…
Kíváncsian meredt rám. Hol a szememet, hol pedig a számat figyelte. Az utóbbi igenis nyugtalanított, de ez a kellemes nyugtalanság volt. – Mondd meg Julcsi, mit szeretnél most?
Most? Testem-lelkem arra vágyott, hogy ne játszadozzon velem tovább, és csókoljon meg végre, de az agyam ellenállt, különben már rég kezdeményeztem volna.
- Én…
Kopogás! Hála Istennek! Kihasználtam az alkalmat, gyorsan átbújtam Dávid karja alatt, és már nyitottam is az ajtót. Bosszús volt az arca, és mormogott valamit a bajsza alatt, de nem számított, mennem kellett. Egy gyors „szia” után, már ott sem voltam. Mégis mit képzeltem? Gáborhoz kellett mennem, az majd lehűti az agyamat. Szinte úgy rohantam végig az utcákon, mintha üldözne az ördög. Szexi ördög! Vajon mi történt volna, ha nem kopogtatnak? Mire várt? Vagy csak játszadozik velem? Erre a gondolatra eszméletlen fel. Már Gáborék lakása előtt álltam. Megnyomtam a csengőt, és vártam.
- Igen? – szólalt meg a kaputelefonból egy ismerős hang.
- Julcsi vagyok.
- Már vártalak. Gyere csak fel!
Hallottam, ahogy nyílik az ajtó. Feltrappoltam a második emeletre. Éva, Gábor anyukája már az ajtóban várt rám. Aggodalmasnak tűnt az arca, ebből tudtam, drága barátom még egyetlen egy szót sem szólt a szüleinek a tegnapról.
- Julcsi, te tudod, mi a baja Gábornak? – kérdezte azonnal.
- Igen, tudom – bólintottam. – De ne kérd, hogy elmondjam! Ezt neki kell.
- Rendben, rendben. Ma még nem evett semmit, és nem hajlandó kidugni az orrát a szobájából.
- Sejtettem – sóhajtottam. – De már itt vagyok. – Megragadtam az Éva kezében lévő tálcát, majd minden további nélkül Gábor szobája felé vettem az irányt. Kettőt kopogtam, mire egy igencsak dühös „hagyj békén” hangzott el odabentről.
- Deák Gábor, ha nem nyitod ki ezt a rohadt ajtót, rád töröm. Kicsi vagyok, de megteszem. Tíz másodpercet kapsz, és bemegyek.
Nem igazán gondoltam komolyan, hogy elbánnék egy ajtóval, de leleményes lány voltam. Valamit csak kitaláltam volna. Szerencsére nem volt rá szükség, pár pillanattal később közeledő lépteket hallottam, aztán nyílt az ajtó. Szinte úgy rontottam be a szobába, letettem a tálcát, majd átöleltem Gábort.
- Aggódtam – mondtuk egyszerre.
- Nekem nincs semmi bajom, neked viszont… - Megérintettem az arcát. – Nagyon fáj?
- Már nem – vont vállat. – Pár nap és nyoma sem lesz.
- Viszont ideje lenne beszélned a szüleiddel. Szerinted nekik nem tűnt még fel, hogy valamiért máshogy viselkedsz? Korábban sosem zárkóztál így be a szobádba.  
- Tudom, Julcsi, tudom – morgott. – De mégis…
- Itt vagyok – fogtam meg a kezét. – Itt vagyok, és segítek. Meg fogjuk oldani.
- Mi van, ha azt mondják, hogy takarodjak?
- Van egy jó kinézetű kanapé a szobámban, amin elcsövezhetsz egy darabig – mosolyogtam. – Aztán még aludhatsz a híd alatt is, viszont zuhanyozhatsz nálunk, meg néha megdoblak majd egy-egy falat maradékkal.
Gábor igazi szívből jövően nevetett fel. – Ezért szeretlek, Julcsi. – Magához ölelt, én pedig elbújtam az ölelésében.
- Ezért és a harciasságom miatt- nevettem én is már.
- Arról még beszélgetni fogunk – váltott komolyra a hangja, de még mindig ott ült a mosoly az arcán.
- Tudom, és én is szeretlek. – Távolabb léptem tőle, hogy a szemébe nézhessek. –Készen állsz?
- Nem, de menjünk.
- Menjünk – fogtam meg a kezét.

2017/07/01

8. fejezet



8. fejezet

Dávid

Soha nem akartam még ennyire beverni valakinek a képét, mint annak a srácnak. Elég csak rá gondolnom, mit tehetett volna Julcsival, máris elönt a düh. Emellett azonban össze is voltam zavarodva. Mikor lett nekem ez a lány ennyire fontos, hogy bármit meg akarjak érte tenni? Visszarántottam magam a valóságba, mielőtt az árokban kötünk ki, és az útra koncentráltam. Egy gyors pillantást azonban vetettem Julcsira. Alig néhány perccel indulás után ismét elaludt, nekem pedig újra az agyamba villant a kép, ahogy az ölemben fekszik. Most is egyenletesen szuszogott az anyósülésen, így meg sem álltam a házuk előtt. Gyanítottam, hogy ilyen állapotban nem szeretné elmesélni senkinek sem a történteket. Egyenesen hozzánk hajtottam. A kapu nyitva volt, Petra a lépcsőn ácsorgott. Messziről is kivettem az arcán ülő aggodalmat. Bekanyarodtam az udvarra, húgom szinte azonnal a kocsi mellett termett.
- Hogy…
Gyorsan csendre intettem, és kiszálltam. Fél szemmel viszont az alvó Julcsit figyeltem. Nem szerettem volna, ha felébred, és fogalma sincs arról, hogy került ide.
- Hogy van?
- Elaludt – feleltem. – Nem akartam hazavinni, talán jobb lesz, ha kipiheni magát itt.
Petra megdöbbenve nézett rám. – Te törődsz vele.
- Igen, Petra, törődök vele – morogtam. – Ezért sem fogom hagyni, hogy az autóban aludjon.
- Visszamentem a kocsihoz, és kitártam az ajtót. Julcsihoz hajoltam. – Julcsi, ébredj! – Finoman megráztam a vállát, de csak érthetetlen motyogást kaptam válaszul. Petra kivételesen egyetértett velem abban, hogy be kell vinni. Óvatosan a karomba vettem. Olyan kicsinek és védtelennek tűnt, ami egyáltalán nem illett ahhoz a lányhoz, akit korábban láttam. Annak ellenére, hogy a saját szememmel figyelhettem, miként ront neki egy srácnak, nem tudtam elhinni. Hogy férhet bele ennyi bátorság? Az arcát tanulmányoztam, és egyre erősödött az érzés, hogy nem fogom őt elengedni egykönnyen. Felvittem az emeletre, és mielőtt átgondolhattam volna, belöktem a szobám ajtaját. Valamiért akartam, hogy itt aludjon, és ne Petra szobájában. Teljesen becsavarodtam! Finoman az ágyra fektettem, pár pillanat alatt kiszabadítottam a lábát a cipőből, és betakartam. Halkan mormogott valamit, mielőtt az oldalára gördült volna. Magához ölelte az egyik párnát, én pedig sosem akartam még ennyire párna lenni. Kiosontam a folyósóra, és halkan behúztam magam mögött az ajtót. Petra türelmetlenül toporgott.
- Esküszöm, nem tudok többet, mint amennyit telefonban elmondtam – mondtam. – Fogalmam sincs, miért támadt Julcsi barátjára ez a srác, de talán holnap kiderül. Felhívom Norbit.
Pár csengés után már hallottam is barátom hangját a másik oldalon. - Most tettem ki odahaza a srácot. Szerencsére nem kapták el annyira, zúzódások, feldagadt arc, de semmi komoly. Néhány nap, és kiheveri.
- Nem mondott semmit, miért tették?
- Hallgatott, mint a sír. Egyre csak Julcsi után érdeklődött. Aggódik érte.
- Ő is rendben lesz – feleltem. – Kösz, haver, hogy kisegítettél.
- Ugyan… Holnap találkozunk az irodában.
Hát nem maradt más, mint megvárni, míg Julcsi felébred, és elmondja a teljes történetet.

***
Halk motoszkálásra lettem figyelmes. Órák óta forgolódtam a kanapén, de nem jött álom a szememre. Léptek hangja hallatszott az emeletről. Először azt hittem, hogy Petra, de a motoszkálást egy huppanás követte. Felrohantam az emeletre.
- Basszus, ez mi volt? - A lámpakapcsoló után nyúltam. Julcsi kissé tanácstalanul ácsorgott a folyosón, mellette egy felrúgott szék.  – Ennek nem kéne itt lennie az útban. – Nevetve felállítottam a széket. – Dávid… Mit keresek én itt?
- Elaludtál a kocsiban, és azt szerettük volna, ha kipihened magad. Illetve nem is nagyon állt szándékodban felébredni. Jobbnak láttuk, ha itt maradsz – mondtam. - Reggel ráérsz foglalkozni minden mással.
- Hány óra van?
- Fél kettő múlt – feleltem.
- Szóval most már nem kéne hazamennem. Felébreszthettetek volna… Legközelebb inkább öntsetek le egy pohár hideg vízzel. Az működni szokott – mosolygott. – Nem tudod, hol a mobilom?
- Petra küldött egy sms-t anyukádnak, hogy ne aggódjon, nála alszol, és valószínűleg utána a nappaliban hagyta.
Nagyot sóhajtott. – Köszönöm.
A tekintete kíváncsian fürkészett. – Biztos, szeretnéd visszakapni az ágyad. Én majd lemegyek, és alszom a kanapén. – El akart haladni mellettem, de gyengéden megfogtam a karját, és visszarántottam.
- Maradj! Nekem tökéletes odalent – mondtam. – Viszont kerítsünk neked valami kényelmesebb ruhát, amiben aludhatsz.
- Ó igazán nincs rá szükség, ebben is kitűnően elvagyok.
Ezt már meg sem hallottam, besiettem a szobába, és előkutattam egy régi ingemet és egy rövidnadrágot. Halk léptek követtek nem sokára. Julcsi zavartan ácsorgott a küszöbön. – Kimegyek, hogy átöltözhess.
- Oké – suttogta.
Tudtam, ha nem vagyok elég gyors, nem fogom tudni rávenni magam, hogy kimenjek a folyósóra. Saját kezűleg szerettem volna Julcsit megszabadítani a ruháitól, de be kellett érnem azzal, hogy a szobámban van. Néhány rövid perc múlva kinyílt az ajtó. Hogy lehet az, hogy ő még férfi holmikban is gyönyörű?  
- Köszönöm.
- Nem kell hálálkodnod – léptem hozzá közelebb. – Bármikor megtenném, és továbbra is fenntartom azt, ha a közeletekbe megy…
- Hívjalak téged – fejezte be mosolyogva. – Ne aggódj! Lehet, hogy néha üres az agyam, de ezt felfogtam. A te haragoddal nem biztos, hogy elbírnék.
Kitört belőlem a nevetés. – Kislány, amit korábban láttam, inkább nekem kéne felkötni a gatyámat.
Ismét elpirult. A franc egye meg! Gyorsan kerestem valamit, amit nézhetek, mert ha tovább bámulom Julcsit, biztosan nem leszek képes itt hagyni. Ami azt illeti, nagyon is szerettem volna, ha elbír a haragommal… meg mással is.
- Gondolom, kíváncsi vagy, miért támadt Botond Gáborra.
Gyengéden megsimogattam az arcát. – Ráér reggel is, most pihenj egy kicsit.
- El akarom mondani!
- Rendben. Akkor üljünk le!
Behúztam magam mögött az ajtót, nehogy felébresszük Petrát. Julcsi pár pillanat alatt elhelyezkedett az ágyamon, majd várakozásteljesen nézett fel rám. Mellé ültem, de igyekeztem tartani a távolságot. Mondjuk azt, hogy igyekeztem. Hirtelen némaság telepedett a szobára. Sokáig csak figyeltem Julcsi arcát, miként változnak meg az arcvonásai. Düh, szomorúság, csalódottság, megint düh.
- Csak nemrég kezdődött – szólalt meg akkor, mikor már azt hittem, meggondolta magát. – Mármint Botond mindig is ilyen volt, de eddig nem volt Gáborral gondja, viszont valahogy megtudta…
- Micsodát, Julcsi?
- Hogy Gábor meleg – sóhajtott.
Sokan a helyemben, most örömtáncot jártak volna, de ebben a helyzetben nem igazán lett volna illendő. – Ezért szálltak rá?
- Igen – bólintott. – De egyikünk sem érti, honnan tudhatták meg. Gábor csupán nagyon kevés embert avatott be, és nem mutatkozott egyetlen egy sráccal sem együtt nyilvánosan… Valahogy mégis kitudódott, mert egyre többen kezdtek Gáborra ferde szemmel nézni. Sokáig nem értettük, mi történt, de aztán jött Botond meg az agyatlan haverja…
- Többször előfordult már ez?
- Eleinte csak beszólogattak neki, de tudod már az is elég volt – vont vállat. – Gábor az a fajta ember, aki nem mondja ki, mi bántja, de én láttam rajta. Ezek a seggfejek mindent megtettek azért, hogy ő pocsékul érezze magát, hogy elhitessék vele, hogy nem normális. – Julcsi hirtelen felpattant, és dühösen járkálni kezdett. A következő mondatok vulkánként törnek ki a száján. – Pedig egyáltalán nincs ezzel semmi gond. Azt mondják, civilizált emberek vagyunk, mégis elítélnek valakit azért, mert nem azt szereti, mint a legtöbb ember. Ez az egész olyan, mintha csak azért utálnék valakit, mert ő az eperfagyit szereti, és nem a csokit. Azért teszik tönkre egy ember nehezen felépített önbecsülését, mert nekik ez jól esik. Hát ez normális? Nem az… Folyton elhintjük, mennyire elfogadóak az emberek. A nagy büdös francokat! Azt hiszik, hogy ezt meg lehet változtatni. Meg lehet változatni azt, hogy mit érzünk mások iránt? Irányítani tudjuk az érzéseinket? - Ha irányíthatnám, most nem akarnálak ennyire megcsókolni! A kezdeti kitörés csillapodni kezdett, és helyette kétségbeesés villant át az arcán. – Mi van, ha mások is bántani fogják? Dávid, szerinted bántani fogják? Jobban tenné, ha elrejtőzne? Mert ha bármi baja esik, én nem tudom, mit teszek. Ovis korom óta ismerem, szükségem van rá. Szükségem van rá. – Sírásba torkollott a hangja. Gyengéden magamhoz húztam, és átöleltem. Válla rázkódott a zokogástól, lábai rogyadoztak. Fogalmam sem volt, mit teszek, amikor a karomba vettem, és az ágyra ültem vele. Minden szó nélkül hagytam, hogy utat nyisson a könnyeinek. Vigasztalóan simogattam a karját, de ő tovább sírt.
- Julcsi, ígérem, minden rendben lesz – suttogtam. – Minden rendben lesz. Nem hagyjuk, hogy bárki is bántsa Őt, oké? Most nyugodj meg szépen. – Amikor észrevettem, hogy a légzése nyugodtabbá válik, tovább suttogtam. Nem akartam szomorúnak látni. Bármit megtettem volna azért, hogy sose kelljen ismét könnyeket látnom ezen a gyönyörű arcon. Azonnal megfogadtam, hogy bármibe is fog kerülni, megvédem őt és a barátját is.

2017/06/24

7. fejezet



7. fejezet

Júlia

Az aggodalom szikrát vetett bennem. Tudtam, hogy pillanatok kérdése, hogy lángra lobbanjon. Már itt kellene lennie! Sosem késett eddig. Egyszer sem. Újra és újra a telefonomra pillantottam, de nem volt semmi hír felőle. Valaminek történnie kellett! Fel-alá kezdtem járkálni a mozi bejárata előtt, hátha az segít elűzni a nyugtalanságomat, de csak még idegesebb lettem. Kikerestem Gábor nevét a névjegyzékből, és ismét hívtam. Semmi válasz. Újabb üzenetet hagytam neki. Ha nem történt semmi, minden bizonnyal kinevet majd, de még ez is jobb volt, mint a bizonytalanság, hogy esetleg bajban lehet. Pár perc, és elmegyek hozzá. Nem sokáig bírtam ott ácsorogni, elindultam Gáborék lakása felé. Csak néhány utcányira volt a mozitól. Észre sem vettem, de valahol útközben elvesztettem az irányítást, és rohanni kezdtem. Valaki a nevemet kiáltotta. Nem néztem hátra. Egyre csak Gábor arca lebegett a szemem előtt.
- Most nincs akkora szád, mi? – hangzott egy ismerős hang. Botond!  Szívem a torkomban dobogott, az adrenalin elöntötte a testemet. – Na, mi van buzigyerek, egyedül nem vagy bátor?  - A hang felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, mit fogok tenni, ha meglátom őket, vagy egyáltalán mire leszek képes, de nem nézhetem tétlenül, amint az egyik legjobb barátomat félholttá verik. Egy üzlet mögötti parkolóban találtam rájuk. Botond és az egyik haverja a földön fekvő Gábor felett álltak. Nem akartam hallani, amiket mondanak neki. Még csak át sem gondoltam, mit csinálok, amikor feléjük iramodtam.
- Hagyjátok őt békén – visítottam. Mindketten felém kapták a fejüket. Botond arcán széles vigyor terült ki.
- Oh, nézzenek oda, egy lánynak kell megvédenie? – röhögött. – És férfinek nevezed magad? Te? – Előrelendítette a lábát. Gábor felszisszent.
- Takarodjatok innen – kiáltottam. – Esküszöm, idecsődítek mindenkit. Ketten könnyen bírtok egy emberrel, nem igaz?
- Julcsi, menj innen – nyögte Gábor. – Kérlek!
- Hallottad a kis barátodat, kotródj szépen el innen – fordult felém Botond csatlósa. Engem viszont abból az őrült fajtából faragtak, akik nem félnek szembeszállni náluk nagyobb ellenfelekkel is.
- Húzzatok innen, és hagyjátok őt békén!
Botond tett felém egy lépést. Arcán patakokban folyt az izzadság. Sötét szemeiben szinte lángolt a gyűlölet. – Különben? – Talán előbb kellett volna gondolkodnom, de már csak a csattanás térített észhez. A tenyerem sajgott, Botond arcán pedig egy méretes piros folt éktelenkedett. – Te… - Megragadta a kezemet, azonban bármit is akart tenni vagy mondani, mégsem tette meg. Egyikünk sem vette észre, hogy mindeközben csatlakoztak hozzánk.
- Engedd el őt– szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül. Botond gyorsan felmérte a helyzetét, és minden bizonnyal rájött, hogy vesztett. Bármennyire is erősnek érezte magát, két megtermett felnőttel szemben még ő is alulmaradna. – Egyszer kérem szépen. – Hangja nyugodt volt, mégis éreztem a belőle áradó dühöt.
Botond végül szitkozódva elengedte a kezemet. Hátrébb léptem, a srác viszont nem volt ezzel megelégedve. Fenyegetőzni és káromkodni kezdett. Folytatást ígért. Ekkor azonban olyan történt, amire ő egyáltalán nem számított, engem viszont egyenesen lesokkolt. Megmentőink egyike hirtelen megragadta a pólójánál fogva, háta csattant az épület falán. Semmit sem hallottam a beszélgetésükből, de úgy tűnt, igencsak egyoldalú a társalgás. Botond arcán viszont olyan félelem táncolt, mint még soha. Ha nem látom a saját szememmel, talán el sem hiszem. A város rosszfiúja emberére talált. Engem viszont ekkor már lefoglalt Gábor.
 - Nagyon fáj? – kérdeztem, ahogy Gábor sebeit vizsgáltam. Több helyen is vérzett, az arca pedig máris feldagadt. Kezembe fogtam az állát, és úgy is megvizsgáltam.
- Te teljesen megőrültél? – förmedt rám. – Bánthatott volna. Ő nem az a fajta, aki tekintettel van arra, hogy lány vagy.
- Persze, legközelebb hagyom, hogy megverjen és magadra hagyjon. Nem érdekel, mit tesz.
- Julcsi, nem akarom, hogy miattam bajod essen – suttogta. – Nem bocsátanék meg magamnak, ha téged is bántana ez seggfej.
- Ez nem a te hibád – feleltem. Felhúztam Gábor pólóját, és a rúgások nyomát kezdtem vizsgálni.
- Hagyd, jól vagyok – morogta.
Botond és a haverja eközben elkotródtak. Ekkor fogyott el az adrenalin belőlem, és remegni kezdtem.  Le kellett ülnöm Gábor mellé, és összeszedni magam. Egy ideig az aszfaltot bámultam, majd ahogy felpillantottam egy megnyugtató barna szempár nézett vissza rám. Hogy került ő ide? Csupán ekkor tudatosult bennem, hogy a nagy rohanás közepette elszaladtam Dávid és Norbi mellett. Dávid kiáltott utánam, és minden bizonnyal követett. Próbáltam normálisan lélegezni, de a tüdőm nem épp azt tette, amire utasítottam. Kilégzés-belégzés, mi olyan nehéz ebben?
- Jól vagytok? – kérdezte Dávid. Válaszolni akartam, de valami megakadályozott benne. Rettenetesen szédültem, és a látótér elkezdett beszűkülni. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Dávid mellém lép. Aztán minden sötétségbe borul.

***
Finoman simogatták az arcom. Erőtlennek éreztem magam, a végtagjaim nem reagáltak semmilyen utasításra sem. Csak vergődni tudtam volna, mint a halak a kiszáradt tó medrében.
- Julcsi – szólongatott valaki. – Nyisd ki a szemed! Nézz rám! Gyerünk, kislány, nézz rám!
Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt felnyitottam volna a szemhéjamat. Dávid rémült arccal pillantott le rám. Ahogy összekapcsolódott a tekintetünk, mintha megnyugodott volna. Ellazultak a vállai, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Lassan tudatosult bennem, hogy még mindig a parkolóban vagyunk. Dávid a járdaszegélyen ül, én pedig az ölében fekszem. Arcom a mellkasához simul, hallom minden egyes szívverését. Azonnal lángba borul az arcom.
- Úgy tűnik, máris jobban vagy – mosolyog rám.
- Szédülök – motyogom, és újra lehunyom a szemem. Mélyen magamba szívtam az illatát. Fogalmam sincs, milyen parfümöt használ, de eszméletlen jó illata van.
- Csaknem elvágódtál az aszfalton – feleli.
- Szokásom a legalkalmatlanabb pillanatokban elájulni.
- Ezt észben tartom. – Érzem, hogy rázkódik a mellkasa a nevetéstől. Az agyam végre normálisan funkcionál, így bátrabban nyitom ki a szemem, hogy körülnézzek. Rajtunk kívül egy lélek nincs ott.
- Hol van… Hol van Gábor?
- Norbi elvitte a kórházba, mert nem győzött meg minket az állapotáról. Talán neked sem ártana, ha látna egy orvos. – Hangja szinte simogatott, és eddig fel sem tűnt milyen kellemesen dallamos. Talán bevertem a fejem? Ez lehetett az egyetlen magyarázat. Először az illata bűvöl el majd a hangja, biztos megsérülhetett valami odabent. Végre erőt vettem magamon, és megmozdultam. Távolabb húzódtam Dávidtól, de még nem álltam fel.
- Meddig voltam eszméletlen?
- Pár pillanatig, de aztán motyogtál valamit arról, hogy hagyjunk békén. Így jobbnak láttuk, ha nem háborgatunk.
- Tényleg? – lepődtem meg, és ismét zavarba jöttem. - Kissé talán makacsabb vagyok az átlagnál.
- Ez a makacsság vesz rá arra, hogy nekitámadj valakinek, aki kétszer nagyobb nálad? – kérdezte. Nem volt szemrehányó, inkább csak kíváncsian méregetett. – Láttalak… Akkorát lekevertél neki, hogy köpni-nyelni nem tudott.
Nem tudtam, mit mondjak erre. Végül csak vállat vontam. – Nem hiszem, hogy gondolkodtam, mielőtt bármit is tettem volna. Ott feküdt Gábor… - Hirtelen erőt vett rajtam a kétségbeesés. Mi van, ha máskor is bántani akarják majd, és nem lesz ott senki? Ha legközelebb, súlyosabb sérüléseket fognak okozni…
- Hé, nincs semmi gond – simogatta meg vigasztalóan a hátamat. – Ha van egy kis eszük, nem mennek a közeletekbe.
- Mit mondtál neki?
- Legyen elég annyi, hogy meggyőztem azt a srácot arról, hogy mindenkinek jobb lesz, ha elkerül titeket. Megemlítettem néhány ismerősöm nevét, akik szívesen átrendezik az arcát kérésre.
- Miféle embereket ismersz te? Hiszen csak nem régóta laksz itt. Hogy ismerhetsz olyanokat, akiktől Botond fél?
- Ez maradjon az én titkom – kacsintott. – Ha mégis próbálkozna valamivel, hívj fel azonnal engem.
- Rendben – bólintottam. – De Dávid… Nem tudom a számodat. –Keze szinte észrevétlenül mozdult, és kihalászta a zsebemből a telefonomat. Hogy a fenében csinálta ezt? Pár pillanat múlva átnyújtotta a mobilomat benne a telefonszámával.
- Tessék, most már semmi nem akadályoz meg benne, hogy felhívj.
- Oké.
Nem néztem a szemébe, mert az túlzottan is összekuszálta volna az agytekervényeimet. Dávid viszont nem volt megelégedve a válaszommal. Gyengéden megérintette az arcomat, és maga felé fordított. Szívem azonnal gyorsabb ütemre kapcsolt, de ezúttal nem a félelemtől. – Júlia… - Korábban sosem használta az egész nevemet. Az ő szájából valahogy egészen másként hangzott, mint másokéból. Megborzongtam minden egyes hangra. Szerettem volna, ha többször is kimondja a nevemet. Talán mégsem lenne olyan rossz ötlet az a kórház.  – Ígérd meg, ha baj van, engem hívsz először. Hallani akarom, ahogy megígéred!
- Ígérem – suttogtam. – Téged foglak hívni, ha baj van.
- Most pedig hazaviszlek.
Nagyot sóhajtottam, mert ez már kezdett túl sok lenni. Miért tesz értem ennyit? Minden bizonnyal Petra miatt. Talán a húga összes barátját óvja. Megpróbáltam felállni, azonban két lépés után, mintha kocsonyából lennének a lábaim, és összecsúsztam. Illetve csak majdnem, mert Dávid megragadta a derekamat. Ajka hirtelen nagyon közel került hozzám, éreztem a lélegzetvételét a bőrömön. Minden bizonnyal azonnal paradicsom üzemmódba kapcsoltam. Éreztem, ahogy lángol az arcom.
- Ülj szépen vissza – utasított. – Mindjárt jövök.
Nem igazán volt értelme ellenkezni. Maximum négykézláb tudnék hazaevickélni. Így jókislány módjára ücsörögtem a járda szélén, és vártam. Alig telt el pár perc, Dávid már ott is volt. Néhány méterre tőlem parkolt le, kiugrott az autóból, kitárta az anyósülés felőli ajtót, majd felém fordult. Itt az ideje felállni! Hamar rájöttem, hogy Dávid ezt nem így gondolta.
- Kapaszkodj belém – szólalt meg. Meglepetten nézhettem rá, mert elnevette magát.
- Tudok járni – csattantam fel.
- Nem érdekel! Kapaszkodj belém!
Átkaroltam a nyakát, ő pedig a térdem alá csúsztatta az egyik kezét, a másikkal pedig átölelt. Egy pillanat alatt a karjában voltam.
- Nem hinném, hogy elbírsz. Még a végén sérvet kapsz, vagy valami. Aztán hallgathatom, hogy miattam…
- Sh… - csitított. Megint éreztem a parfümjét. Alig néhány hete ismertem, most pedig a karjában cipelt. Óvatosan beültetett az autóba, mint valami gyereket, majd becsatolta a biztonsági övet. Rövidesen hazafelé tartottunk. A szemhéjam olyan nehéz volt, hogy minden erőmet be kellett vetnem, hogy le ne hunyjam. Az érzéseim tornádóként kavarogtak bennem. Az agyam tudta, nem szabadna belezúgnom ebbe a pasiba, de olyan útra tévedtem, amiről nem volt menekvés. Végül feladtam a küzdelmet, és behunytam a szemem. Dávid úgyis fel fog ébreszteni, ha hazaértünk…