2018/01/14

2. fejezet



Dávid

Újabb adag papírkupac került az asztalomra, az én gondolataim viszont a lehető legmesszebb jártak. Újra és újra visszatértek a lányhoz. Tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem kellene gondolnom rá, mégis megtettem. Bármilyen erősen is igyekeztem, nem sikerült kivernem őt a fejemből. Valami különös érzést keltett bennem a pillantása. Szerettem volna megtudni, mi lehet ennek az oka, de nem kerülheti el a figyelmem a valóság. Szinte még gyerek. Fiatalabb nálam. Fiatalabb! Az istenért, még a nevét sem kérdeztem meg, egyszerűen hagytam elmenni. Talán jobb is így. Ugyan nem hittem, hogy soha többé nem fogom látni, hiszen gyakorlatilag három ház választott el minket egymástól. Három kicseszett ház! Ez viszont még nem adott magyarázatot arra, miért kavart fel ennyire. Mit tudhat ez a lány? Bármit tettem azóta, egyszerűen csak megjelent az arca a szemem előtt, és képtelen voltam elűzni. Tisztán láttam magam előtt, amikor majdnem lelépett az útról az autó elé. Aztán ott volt a karjaim között, minden egyes lélegzetvételét éreztem a pólómon keresztül. Parfümjének édes illata minden érzékemet izgatta, még álmomban is az ő illatát éreztem mindenütt. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy nem tudtam befolyásolni a gondolataimat. Már az is érthetetlen volt, hogy egyáltalán ennyit agyalok valakin. Miért érdekel engem egyáltalán? Nagyot sóhajtottam, és próbáltam az előttem heverő iratokra koncentrálni, de minden szó csupán értelmetlen pacának tűnt. Húgom telefonhívása mentett meg a teljes őrülettől. A komplett bevásárló lista, amit lediktált, egy időre legalább lefoglalta az agyamat. Még ha gyűlöltem is, órákig ácsorogni a pénztárnál, el kellett valamivel terelni a figyelmem. Hazafelé menet leparkoltam a szupermarket előtt. Szófogadóan követtem a listát, amikor valami sokkal érdekesebb tűnt fel a sorok között. Egy lány… Méghozzá nem is akármilyen. Egészen eddig a pillanatig sikerült meggyőznöm magam arról, hogy csupán az első találkozásunk volt rám nagy hatással. Tévedtem. Volt ebben a lányban valami, ami vonzotta a tekintetem, és ennek nem volt köze a pólója alól kilátszódó eszméletlenül fehér bőrnek. Legalábbis próbáltam elhitetni magammal. Csak ekkor tűnt fel, mennyire alacsony. A legfelső polcot éppen csak súrolta az ujja hegye, és persze ő onnan szeretett volna valamit. Egy ideig figyeltem, ahogy nyújtózkodik, lehetőséget adtam neki a sikerre, végül azonban mögé léptem, és könnyedén leemeltem a kiszemelt áldozatát.
Nagyot sóhajtott. – Már majdnem sikerült, de azért kösz… - felém fordult. – Oh… - Alig észrevehetően mért végig azokkal a gyönyörű szürkés-kék szemeivel. Valamiért tetszett a gondolat, hogy alaposan megnéz magának. Minden bizonnyal vigyorogni kezdtem, mert hirtelen elkapta a tekintetét, és elpirult. – Köszönöm.
- Nagyon szívesen.
Most már nem engem nézett, hanem a padlót. Valószínűleg valami roppant érdekeset talált ott, mert az istenért nem emelte fel a fejét. Nekem viszont így ismét alkalmam nyílt rá, hogy közelről is szemügyre vegyem. Vonásai ugyan arról árulkodtak, hogy fiatal, mégis volt benne valami, amiért áradt belőle az érettség. Tudni akartam, mi rejlik a külseje mögött, mit akarnak elrejteni azok a szépséges szemek.
- Azt hiszem, nekem mennem kell – mondta egészen halkan.
- Nézz körül, mielőtt kilépsz az útra – kacsintottam. Bosszúsan szűkült össze a szeme, és szinte úgy menekült a közelemből. Egy ideig még ott ácsorogtam, és bámultam a helyét. Ismét figyelmeztettem magam, hogy szinte még csak gyerek, de az agyam nem volt hajlandó leállni. Tennem kellett valamit, mielőtt még nagy bajba keverem magam. A tervem azonban már hazafelé menet süllyesztőbe került. A józanészen teljesen felülkerekedve lassítottam a házuk előtt. Az udvar viszont üres volt. Hálát adtam, hogy a sors a mai nap nem kísért tovább.
- Azt hittem, hogy egy másik kontinensre mentél bevásárolni – üdvözölt Petra. Szigorúan villant a tekintetem, mégis elnevette magát.
- Ahelyett hogy jár a szád, segíts kipakolni! Egyáltalán miért kell ennyi minden? Világvégére spájzolsz be?
- Hétvégén áthívok néhány utcabelit – vont vállat. – Szeretném jobban megismerni őket.
Felvontam a szemöldököm. – Nem te mondtad, hogy csupa idős ember él itt? Az egész szombatodat azzal akarod tölteni, hogy vénasszonyok meséit hallgatod az unokáikról?
- Neked jobban kéne tudnod, hogy nem csak vénasszonyok élnek itt – felelt vigyorogva.
- Mire gondolsz?
- Összefutottam Julcsival, akivel te már korábban találkoztál. – Kérdően néztem Petrára. – Megbámultad, és még csak a nevét sem kérdezted meg? Ez azért nem vall rád. – Ami azt illeti kétszer is megbámultam. Szóval Julcsi… Ez a neve.
- Ezt ő mesélte?
- Igen – bólintott. – Rögtön azután, miután a faragatlan tuskó kifejezést használta rád. Ez még tőled is rekord, bátyókám. Bár már nem kellene meglepődnöm ezen – sóhajtott. Nem fűzött hozzá mást, csak csendben pakolta a szatyrokat. Nekem pedig nem volt, mit mondanom. Ismertem ezt a nézést, pontosan tudtam, mi jár a fejében.
Később vacsora közben éreztem a közöttünk lebegő ki nem mondott szavakat. Ha Petra valamit el akart mondani, az előbb vagy utóbb ki is csúszott a száján.
- Úgysem bírod magadban tartani. Gyerünk! Halljam – szólaltam meg végül. – Csupa fül vagyok. – Hátradőltem a székemben, és vártam a szokásos fejmosást.
- Tényleg muszáj ezt újra eljátszanunk?
- Mire gondolsz? – tettem a tudatlant, pedig nagyon is tudtam, mire akar kilyukadni.
- Ugyanaz történik mindig. Minden nővel szemét módjára bánsz, csak mert az a ribanc Zsófi megcsalt. Nem mindenki olyan, mint ő. – Meg akartam szólalni, de egy intéssel belém fojtotta a szót. – Még nem fejeztem be!  Azóta figyellek. Úgy bánsz a nőkkel, mintha csak használati tárgyak lennének. Mindig lapul egy a szekrényedben, akit csak előhúzol, ha kedved tartja. Lehet, hogy a legtöbb „barátnőd” meg is érdemli, de talán nem mindegyik.
- Egyikükkel sem bánok úgy – feleltem. – Mindannyian nagyon jól tudják, hogy nem hosszútávra keresek. Egyiküket sem áltatom ennek ellenkezőjével. Egy, maximum két éjszaka. Nem ígérek nekik semmit, Petra.
- Te hallod is, amit mondasz, vagy az agyad nem kontrollálja, ami kijön a szádon – pirított rám. – Ha nem lennél ekkora mamlasz, most megütnélek.
- Petra…
- Nekem te ne Petrázz! – csapta a villáját az asztalhoz. – A testvéred vagyok, és igenis azt akarom, hogy boldog légy. Tudom, hogy nem vagy az. Meg se próbáld nekem bemagyarázni, hogy neked ez így megfelel, mert nem most jöttem le a falvédőről.
- Talán Zsófi csak rádöbbentett arra, hogy nem valók nekem a komoly kapcsolatok.
- Neked teljesen elment az eszed, Dávid. Rád sem ismerek. – Szomorúság csengett a hangjában. Tudtam, hogy segíteni akar, mégsem voltam hajlandó elfogadni, amit mondott. Szentül meg voltam győződve arról, hogy nem vágyom többé komoly kapcsolatra. Amire szükségem van, azt megkaphatom alkalmi partnerektől is, és nincs is annyi macera vele. Minden nő tisztában van azzal, hogy nem szerelem, amit irántuk érzek, csupán fizikai vágy. Az meg elmúlik.
- Talán az emberek változnak – vontam vállat. Petra arca megváltozott, düh csillogott rajta, és vártam már, mit fog felém hajítani.
- Áltasd csak magad ezzel. Csak ne tíz-húsz év múlva jöjj rá, hogy hibát követtél el, amikor eldöntötted, hogy soha többé nem leszel szerelmes. Tudod, talán valaki boldogsága a te döntésedtől függ. Egyetlen egy nő miatt, nem hagyod, hogy valaki más szeressen. Gratulálok!
- Egyáltalán miért érdekel annyira, milyen a szerelmi életem? – förmedtem rá. – Törődj a magad dolgával!
- Mert valamilyen rejtélyes módon szeretlek, te idióta. De tudod mit? Ezentúl nem szólok bele – folytatta halkan. – Fektess meg, akit csak akarsz. Dugj meg annyi nőt, amennyi jól esik. Ha téged ez tesz boldoggá, hát legyen. – Felpattant az asztaltól. – Elment az étvágyam.

***
Röviddel azután, hogy lehiggadtam, már tudtam, mekkora hibát követtem el. Nem kellett volna így beszélnem Petrával. Gyűlöltem, ha haragban voltunk, de emellett azt is, ha megpróbált beleszólni az életembe. Úgy gondoltam, képes vagyok irányítani a dolgaimat, és nincs szükségem segítségre hozzá. De az is igaz, hogy az elmúlt időszakban csak azt sikerült bebizonyítanom, mennyire el tudom rontani a dolgokat.  Miközben eltakarítottam a vacsora maradékát, átgondoltam a helyzetemet. Húgomnak kétségtelenül igaza volt, de a csalódás talán mélyebb sebet ejtett rajtam, mint amit beismertem eddig. Egyetlen egy nőre sem néztem azóta úgy, mint Zsófira. Nem éreztem azt a mérhetetlen szerelmet, mint akkor. Szentül meg voltam győződve, hogy soha többé nem is fogom, így még csak meg sem próbáltam normális kapcsolatba kezdeni. Egyéjszakás kalandok töltötték ki az életem. Se kötöttségek, se féltékenység, és úgy éreztem, ez pont megfelel számomra. Csupán néhány álmatlan éjszakán kételkedtem a döntésem helyességében. Titkon talán én is vágytam arra, hogy esténként várjon valaki odahaza. Valaki, akinek akkor ragyog legszebben a mosolya, ha rám néz. Valaki, akinek egyedül én ismerem minden titkát. Valaki, akiért megérné lemondani ezer egyéjszakás kalandról is. De aztán újra felkel a Nap, és minden a régi.
Később felmentem az emeletre, és megálltam Petra szobája előtt. Nem tudtam pontosan, mit fogok mondani, de bocsánatot kellett tőle kérnem. Óvatosan bekopogtam.
- Csak akkor gyere be, ha az egódat odakint hagyod – hallatszott bentről. – Nem férne el idebent.
Nagyot sóhajtottam, majd lassan kitártam az ajtót. – Sajnálom!
- Mit?
- Hogy tuskó módjára viselkedem – feleltem.
Szigorú tekintete alig észrevehetően ellágyult. – Ha azt hiszed, hogy a kiskutya tekinteted mindent megold, nagyon tévedsz.
- Ezért hoztam jégkrémet. – Hátul rejtegetett kezemet felfedtem, mire kislányosan felragyogott az arcra. – Nos? Szeretnél belőle, vagy egyem meg egyedül.
- Idehozod még ma?
Nevetve léptem az ágyához, mire éhes kismadár módjára marta ki a kezemből a dobozt. – Remélem, nem hitted, hogy te is kapsz belőle. Nem érdemled meg! – Kiöltött rám a nyelvét, majd nekiesett a jégkrémnek. Felhúzott szemöldökkel álltam mellette. – Nem vagy egyszerű eset.
- De ezért imádsz – vigyorogtam. – Húzódj odébb!
- Utállak – sikkantott, amikor beljebb löktem az ágyon, és mellé helyezkedtem. – De ha meglátom, hogy eszel a csokis részéből, olyan kínzás alá vetlek, hogy soha többé nem nézel rá.
Védekezően emeltem fel a kezem. – Hozzá sem nyúlok, ígérem.
Néhány másodpercig csendben ettük a jégkrémet. Petránál ez már rekordnak számított, így bármelyik pillanatban kibuggyanthattak belőle a szavak. – Tudod, amit korábban mondtam – kezdte. – Úgy gondolom, adhatnál még egy esélyt a sorsnak. Talán az igazid valahol kint szaladgál, és fogalma sincs, merre vagy.
- Te hiszel ebben a marhaságban?
Teljes erőből rácsapott a karomra. – Nem marhaság! Nézz csak meg engem és Norbit! Szép lassan haladunk, és nagyon jól működik.  Pedig nem hittem volna, hogy bármi lehet belőle.
- Talán épp itt az ideje egy kis beszélgetésnek – morogtam.
- Ne játszd a macsó nagytestvért – figyelmeztetett. – Csupán tizenöt perc előnyöd van. Már akkor sem voltál tisztában azzal, mi is az udvariasság.
- Te pedig már akkor is lassú voltál – vágtam vissza, mire valami hideg csattant az arcomon.
- Na, most ki is a lassú, bátyókám?
- Ezt még megbánod! – Fenyegettem játékosan, miközben nekiálltam letörölni az olvadozó jégkrémet magamról.
- De megijedtem – nevetett. – Mellesleg szeretnélek megkérni, hogy a kis üdvözlő bulin jól viselkedj!
- Te vagy az, aki jégkrémmel dobálózik. Talán neked kellene arra ügyelni, hogy felnőttnek tűnjön, és nem nekem.
- Megígéred?
- Meg – sóhajtottam. – Nem fogok egyetlen nyugdíjas asszonyt sem zaklatni.
- Nem éppen őket féltem – felelt sokatmondó vigyorral az arcán. Tudtam, mire gondol, és talán még vártam is a szombatot. Szóval Julcsinak hívják. Ízlelgetni kezdtem a nevét, és azon járt az agyam, milyen lesz majd először kimondani.

2018/01/07

1. fejezet



Júlia

Egy évvel azután…
Az augusztusi napsütés lágyan simogatta a bőrömet. Elgémberedett izmaim hevesen tiltakoztak a mozgás ellen. Órák óta a lépcsőn ültem az egyik új kedvenc könyvem soraiban bujkálva. Néhány másodpercre lehunytam a szemem, hogy aztán emberfeletti erőbedobással vethessem bele magam ismét az olvasásba. Samantha Young Dublin Street-jét lapozgatni kétségtelenül izgalmasabb volt, mint bármelyik kötelezőolvasmány arról a listáról, amit szeretett magyartanárnőnk vágott hozzánk az évzárón. Csupán egy rövid hónap volt vissza a szünetből, én viszont még csak neki sem álltam a javasolt könyvnek. Úgy terveztem, az utolsó napokban átrágom magam néhányon, hogy azért úgy tűnjön, foglalkoztam velük. Most viszont várt rám Braden Carmichael, akit nem utasíthattam vissza. Épp egy kellőképp sikamlós jelenetnél tartottam, amikor torokköszörülést hallottam. Egy pillanatra megálltam ugyan, de megbeszéltem magammal, hogy csak képzeltem, és szinte azonnal visszatértem a hívogató sorokhoz. Engem csak úgy nem lehet megzavarni, ha ilyen regény van a kezemben!
- Hello – kellemesen mély hang ütötte meg a fülem. Na, ezt tuti nem képzeltem! A kapu felé pillantottam, és akkor megláttam Őt. Jóságosatyaúristen! Egy idegen férfi könyökölt a kerítésünkön, és épp engem bámult. Egy szexi idegen férfi, ha teljesen őszinte akarok lenni. Az agyam nem volt felkészülve erre a látványra. Láttam én már helyes pasit, de Ő nem egyszerűen helyes volt, hanem annál sokkal több. Először talán azt tűnt fel, milyen magas. Valószínűleg minden fiú ismerősömet elkerülte egy fejjel. Sötétkék pólót viselt, ami igencsak ráfeszült a mellkasára a képzeletre nem sokat hagyva. Ha egy kicsit megerőltettem volna magam, talán a kockáit is meg tudtam volna számolni. Barna haja egészen rövidre volt nyírva, de még pont elég hosszú volt ahhoz, hogy beletúrhasson az ember. Hogy beletúrhasson az ember? Mi a fene ütött belém? Az arcához csak pillanatokkal később értem el. Sötétbarna szemei kíváncsian meredtek rám, engem viszont lefoglalt a borostás álla. Vajon mennyire szúrhatja az ember ujját, ha hozzáér? Erre a gondolatra elpirultam. Kétség sem fért hozzá, egy photoshoppolt szexisten állt a házunk előtt. De vajon miért?
- Hello – ismételte.
- Segíthetek?
- Szóval mégiscsak egy nyelvet beszélünk – vigyorgott. Egy dühös pillantást vetettem rá. – Most költöztem ide. – Aha, az új lakó. Nem egészen erre számítottam, amikor megemlítették, hogy végre sikerült eladni Kovácsék régi otthonát. Ugyan hónapokkal ezelőtt megkezdődtek a felújítások, a friss tulajdonosokat eddig még senki sem láthatta. Talán még szerencsésnek is mondanám magam, amiért elsők között találkozhattam Vele. – Meg tudnád mondani, hol találok egy élelmiszerboltot?
Még mindig őt néztem, és bármennyire is próbáltam a hangjára figyelni, csak bámultam rá. Ezt a kinézetet büntetni kéne! De várjunk csak, valamit kérdezett. Sebességbe raktam az agyamat, hogy felidézzem az elhangzott szavakat. Bolt… Valami boltot emlegetett. Boltot keres! Ez az Julcsi, megy ez neked!
- Igen, innen nincs is olyan messze. Gyalog is oda lehet érni pár perc alatt – hadartam. – Ha gondolod, szívesen megmutatom. – Micsoda? Miért akarnám megmutatni neki?
- Még ma?
- Egy pillanat – mondtam. Beszaladtam a nappaliba, hogy szemügyre vegyem magam a tükörben. Igazán dögös látványt nyújthatok a Micimackós pólómban és a farmer shortomban, a két fonott copfomat pedig ne is említsük. Minden bizonnyal aranyos tizenkét évesnek tart. Máris megbántam, hogy egyáltalán eszembe jutott felajánlani neki a szolgálataimat. Miféle szolgálatokra is gondolok? Csak reménykedhettem benne, nem akar majd cukorkát venni az idegenvezetésért cserébe. Gyorsan kiszedtem a gumikat a hajamból, megráztam a fejemet, hogy hosszú hajam a vállamra hulljon. Így kevésbé hasonlítottam egy kisiskolásra, viszont a pólóval már nem tudtam mit kezdeni. Nagyot sóhajtva az asztalra ejtettem a könyvemet, majd bekiáltottam a nővéremnek, hogy nem sokára visszajövök. Az ajtóban azonban megtorpantam. Nem lenne mégis egyszerűbb, ha csak elmagyaráznom az utat? Nem? Talán ez lett volna a helyes megoldás, de nem tudtam ellenállni azoknak a gyönyörű barna szemeknek. Szóval nem volt más választásom, el kell kísérnem az idegent a boltig. Kíváncsi voltam, vajon hányszor hozom majd magam kínos helyzetbe előtte. Ahogy a kapu felé haladtam, máris megbántam, hogy nem futamodtam meg. Olyan tekintettel méregetett, amitől tetőtől-talpig elvörösödtem.
- Indulhatunk? – kérdeztem.
- Persze – bólintott. Féloldalas mosolyra húzta a száját, ahogy megiramodtam az utca eleje felé. Ha kicsit gyorsítok a tempón, talán lefaraghatok a tízperces sétából. Minél hamarabb vissza akartam térni a saját kis adoniszmentes világomba.
- Ha fontos dolgod van, igazán nem kell rám pazarolnod az idődet – szólalt meg hirtelen.
Döbbenten fordultam felé. – Miből gondolod, hogy fontos dolgom van?
- Úgy rohansz, mint akit üldöz a tatár.
Egy szexi tatár. – Ne haragudj, csak… - Az arcára pillantottam, a tekintetünk összefonódott. Itt fogok meghalni. Itt ezen a legkevésbé sem szent helyen. Azon kezdtem gondolkodni, mégis miként birtokolhat egy egyszerű földi halandó ilyen szemeket. Mindenesetre koordináltam a zavarodottságomat, és lelassítottam. Így pontosan egymás mellett lépkedtünk, ami viszont azt eredményezte, hogy időnként a karja súrolta az enyémet. Minden egyes érintésnél pír öntötte el az arcomat. Végül bármit is akartam neki mondani, nem tettem meg.
- Nem mondanálak bőbeszédű idegenvezetőnek.
- Én kérek elnézést, amiért nem vagyok hozzászokva a gúnyolódó idegen pasasokhoz, akik nem találnak oda a bolthoz – vágtam vissza. Ki is öltöttem volna rá a nyelvemet, ha a belső hang meg nem súgja, mennyire rossz ötlet ez. Felhúzta a szemöldökét, és ismét végigmért.  – Különben sincs ínyemre, ha ilyen leplezetlenül szemrevételeznek. – Bosszús pillantásom találkozott az ő kíváncsi ábrázatával. Szeme egy pillanatra felcsillant. Miért nem tetszik nekem ez a csillogás? – Elég faragatlan modorra utal. – Annyira lefoglalt a mérgelődés, hogy elfelejtettem körbenézni, mielőtt kiléptem volna az úttestre. Csaknem magával sodort egy autó. Az utolsó pillanatban azonban visszarántottak a járdára. Amint feldolgoztam, mekkora baj is történhetett volna, elöntött a pánik. Szívem hevesen kalapált, vadul ziháltam. Ennek köszönhetően először fel sem tűnt, hogy az idegen karjai között állok. Arca vészesen közel került az enyémhez.
- Lehet, hogy faragatlan vagyok, de ebbe nem lehet belehalni. Ellenben a te figyelmetlenségedbe igen – magyarázta rosszallóan. Komolyan kellett volna vennem a szidását, azonban csak arra tudtam koncentrálni, milyen kellemes a karjai között ácsorogni, és érezni a tenyerét a hátamon. Megköszörültem a torkomat, és óvatosan hátrébb léptem. – Szívesen.
- Köszönöm.
Az út további része csendesen telt. Mentéségre szolgáljon nem tette újra szóvá, miként vetettem magam majdnem egy száguldozó autó elé, szóval ezért kapott egy jó pontot. Viszont a méregetést továbbra sem hagyta abba. Szinte ujjongani volt kedvem, amikor végre feltűnt a bolt épülete.
- Itt is vagyunk – fordultam felé. – Innentől már magadtól is menni fog, vagy a polcok között is szükséged lesz segítségre?
Szája sarkában egy apró mosoly kunkorodott. – Innen már menni fog, köszönöm.
- Szívesen. – Ezzel véget kellett volna érnie a kis kalandunknak, Ő viszont fogva tartott a tekintetével. Nem vásárolni akart? Miért bámul még mindig rám? Menj már! Gyerünk! Hirtelen mintha villám csapott volna belé, megpördült, és magamra hagyott. Rövid ideig még tanácstalanul ácsorogtam a járdán, próbálva feldolgozni az elmúlt negyed órát. Mégis mi a fene történt velem? Gyorsan félresöpörtem a különös érzéseket, hiszen várt rám a könyves álompasim. Viszont most már nem volt olyan mókás, mert a főszereplő férfi egészen más alakot öltött a fejemben. Kísértetiesen hasonlított az utcába költöző pasasra…

***
- Júlia, hazafele el ne felejts bemenni a boltba! – figyelmeztetett anya, mielőtt behúztam volna magam mögött az ajtót. Még jócskán volt időm, de nem bírtam tovább, menekülnöm kellett otthonról. Épp a fülhallgatóm csomóit igyekeztem kibontani, mikor egy újabb ismeretlent pillantottam meg. Ezúttal azonban egy fiatal nő volt, amiért őszintén hálás voltam. Nem biztos, hogy kibírtam volna még egy találkozást azzal a pasival. Vajon ki lehet ő? A barátnője? Azt sem tudtam, miért foglalkoztat ez engem, de furdalt a kíváncsiság. Elővettem a kedves mosolyomat, ő pedig viszonozta. Szőke haja tökéletes loknikban omlott a vállára, mintha egyenesen a fodrásztól jött volna. Úgy sejtettem, hogy az a fajta nő volt, aki reggel, ágyból kikelve is elbűvölően néz ki. Emellett pedig magas volt. Hát persze. Csak én vagyok ilyen törpe? Mindezek ellenére engem a szeme kötött le. Emlékeztettek valakire.
- Szia – lépett hozzám. – Müller Petra vagyok. Most költöztem ide. – A házuk irányába nézett.
- Almási Júlia – nyújtottam kezet. – De csak Julcsi.
- Annyira örülök, hogy találkoztam valakivel, aki hatvan év alatt van – nevetett. Meg tudtam érteni a helyzetét, a külváros ezen részén ugyanis főként idősek laktak, akik igyekeznek távol maradni a nagy forgalomtól. Az utóbbi időben a fiatalok nagy része elköltözött, amit én magam is megsínylettem az elmúlt időszajban. A legtöbb barátom a belvárosban, vagy egy másik városrészben élt.
- Egyedül költöztél ide?
- Nem, dehogy. A bátyámmal, Dáviddal.
Megmagyarázhatatlan okokból elöntött az öröm, viszont valami egészen meggondolatlan dolog csúszott ki a számon. – A bátyád az a faragatlan tuskó? – Ahogy kiejtettem a szavakat, máris megbántam, hiszen ha a testvére, nem fogja mosolyogva hallgatni, amint épp szidom Őt. – Jaj, ne haragudj, nem úgy gondoltam.
Egy ideig csendben figyelt, majd igazi, mélyről jövő nevetés szaladt ki a torkán. Teljesen meghökkentem, és köpni-nyelni nem tudtam. – Semmi baj, ennél sokkal rosszabbnak is nevezték már. Nem igazán lep meg, hogy egy napja sem vagyunk itt, ő viszont máris felbosszantott valakit. – Őszintének tűnt, ami elűzte a zavaromat. – Ezzel rekordot döntött. Általában kell neki egy-két nap, mielőtt feldühít valakit.
- Nálam viszonylag gyorsan sikerült neki – vigyorogtam.
- Elárulod, mivel sikerült felbosszantania téged?
Mivel is? Az elképesztően szexi ábrázatával? Valószínűleg túl sokáig maradtam csendben, miközben a megfelelő szavakat kerestem, mert Petra meglepődve bámult rám.
- Oh.
- Oh? Miért vágsz ilyen arcot?
- Zavarba hoztalak… Ugye nem akart ágyba cipelni?
- Nem. – Legalábbis nem mondta ki nyíltan. – Csak nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen férfiak meg sem próbálják elrejteni, hogy méregetnek – vontam vállat, mintha nem is lenne lényeges, ami történt. Azonban igenis az volt. Alig tudtam lehunyni a szemem éjszaka, mert folyton megjelent az arca. Már nem is emlékszem, mikor történt utoljára velem ilyesmi, és ez összezavart.
- Sajnálom. Mostanság elég modortalan.
- Semmi baj, tényleg… Nem dőlt össze a világ.
- Ennek örülök.
Az órámra pillantottam, majd sűrű szabadkozások közepette elrohantam, ugyanis a buszom perceken belül megérkezhet. Megszaporáztam a lépteimet, de még így is az utolsó pillanatban érkeztem meg a megállóba. A busz már bekanyarodott az utcába. Ha bárki kérdezi, azt mondom, hogy ezt a járművet már csak az utasok imája és némi ragasztó tartja össze. A sofőr ismerősen üdvözölt.
- Jó reggelt, kisasszony!
- Jó reggelt, Sándor bácsi – mosolyogtam. – Hogy tetszik lenni?
- Öregesen – felelt.
- Ugyan, ne tessék ilyent mondani, hiszen kicsattan az energiától. Ne is tagadja – figyelmeztettem játékosan.
- Újra mosolyogsz – szinte hallottam a meglepődést a hangjában. – Ezt jó látni. Nem szabad örökre szomorkodni.
- Tudom – bólintottam. Mást nem tudtam mondani. – Üdvözlöm a feleségét.
- Átadom, angyalom.
Végighaladtam az ülések között, és egészen hátul huppantan csak le egy üres helyre. Valamilyen furcsa okból imádtam reggel buszozni. Ilyenkor még nem volt kedve az embereknek beszélgetni, egyszerűen csak bedugtam a fülhallgatót, és hagytam, hogy a zene elrepítsen valami boldog helyre. Az elmúlt egy évben pedig igazán szükségem volt erre. Bálint után minden megváltozott. Nem úgy kelt a Nap, nem úgy fújtak a szelek, nem ugyanúgy esett az eső. A világom összeomlott, és bár foggal-körömmel ragaszkodtam a megszokotthoz, a dolgok egyszerűen mások lettek. Én is más lettem. Többé már nem tudtam derűsen tekinteni a jövőmre, mert elvették tőlem a terveimet, a közös terveinket. Úgy éreztem, kegyetlenül megfosztottak mindentől, ami egykor a fényt jelentette az alagút végén. Idővel azonban beláttam, hogy az élet szabályaival még én sem versenyezhetek. Azt kell tennem, hogy úszom a sötétségben, míg meg nem találom a kiutat.

Újra itt, újra Engedj közel!

Sziasztok!

Üdvözlök mindenkit, aki esetleg valamilyen rejtélyes oknál fogva idetéved. Ismét itt vagyok, és egy ideig valószínűleg maradok is. (Who knows?) 
Elég hosszú idő volt az, amit a blogger világtól távol töltöttem, de eléggé hiányzott, és valahogy vissza akartam térni. Ezt a történetemet szerettem mindig is írni, azonban valahogy nem voltam vele teljesen elégedett. Akik követték a sztorit, azoknak van egy meglepetésem, folytatódni fog. Elsőként a már olvasott részek fognak visszakerülni módosításokkal, kisebb-nagyobb változásokkal. Aztán Júlia és Dávid története folytatódik ott, ahol korábban abbamaradt, és ígérem, most nem fogom lezáratlanul hagyni, mindenképp szeretnék eljutni a végéig. 
A részeket hetente tervezem kirakni, valamikor a hétvége folyamán. Remélem, hogy lesztek néhányan, akik ismét velem tartanak ezen az úton. 
Köszönöm, hogy itt vagytok! 

Lena