2018/01/07

1. fejezet



Júlia

Egy évvel azután…
Az augusztusi napsütés lágyan simogatta a bőrömet. Elgémberedett izmaim hevesen tiltakoztak a mozgás ellen. Órák óta a lépcsőn ültem az egyik új kedvenc könyvem soraiban bujkálva. Néhány másodpercre lehunytam a szemem, hogy aztán emberfeletti erőbedobással vethessem bele magam ismét az olvasásba. Samantha Young Dublin Street-jét lapozgatni kétségtelenül izgalmasabb volt, mint bármelyik kötelezőolvasmány arról a listáról, amit szeretett magyartanárnőnk vágott hozzánk az évzárón. Csupán egy rövid hónap volt vissza a szünetből, én viszont még csak neki sem álltam a javasolt könyvnek. Úgy terveztem, az utolsó napokban átrágom magam néhányon, hogy azért úgy tűnjön, foglalkoztam velük. Most viszont várt rám Braden Carmichael, akit nem utasíthattam vissza. Épp egy kellőképp sikamlós jelenetnél tartottam, amikor torokköszörülést hallottam. Egy pillanatra megálltam ugyan, de megbeszéltem magammal, hogy csak képzeltem, és szinte azonnal visszatértem a hívogató sorokhoz. Engem csak úgy nem lehet megzavarni, ha ilyen regény van a kezemben!
- Hello – kellemesen mély hang ütötte meg a fülem. Na, ezt tuti nem képzeltem! A kapu felé pillantottam, és akkor megláttam Őt. Jóságosatyaúristen! Egy idegen férfi könyökölt a kerítésünkön, és épp engem bámult. Egy szexi idegen férfi, ha teljesen őszinte akarok lenni. Az agyam nem volt felkészülve erre a látványra. Láttam én már helyes pasit, de Ő nem egyszerűen helyes volt, hanem annál sokkal több. Először talán azt tűnt fel, milyen magas. Valószínűleg minden fiú ismerősömet elkerülte egy fejjel. Sötétkék pólót viselt, ami igencsak ráfeszült a mellkasára a képzeletre nem sokat hagyva. Ha egy kicsit megerőltettem volna magam, talán a kockáit is meg tudtam volna számolni. Barna haja egészen rövidre volt nyírva, de még pont elég hosszú volt ahhoz, hogy beletúrhasson az ember. Hogy beletúrhasson az ember? Mi a fene ütött belém? Az arcához csak pillanatokkal később értem el. Sötétbarna szemei kíváncsian meredtek rám, engem viszont lefoglalt a borostás álla. Vajon mennyire szúrhatja az ember ujját, ha hozzáér? Erre a gondolatra elpirultam. Kétség sem fért hozzá, egy photoshoppolt szexisten állt a házunk előtt. De vajon miért?
- Hello – ismételte.
- Segíthetek?
- Szóval mégiscsak egy nyelvet beszélünk – vigyorgott. Egy dühös pillantást vetettem rá. – Most költöztem ide. – Aha, az új lakó. Nem egészen erre számítottam, amikor megemlítették, hogy végre sikerült eladni Kovácsék régi otthonát. Ugyan hónapokkal ezelőtt megkezdődtek a felújítások, a friss tulajdonosokat eddig még senki sem láthatta. Talán még szerencsésnek is mondanám magam, amiért elsők között találkozhattam Vele. – Meg tudnád mondani, hol találok egy élelmiszerboltot?
Még mindig őt néztem, és bármennyire is próbáltam a hangjára figyelni, csak bámultam rá. Ezt a kinézetet büntetni kéne! De várjunk csak, valamit kérdezett. Sebességbe raktam az agyamat, hogy felidézzem az elhangzott szavakat. Bolt… Valami boltot emlegetett. Boltot keres! Ez az Julcsi, megy ez neked!
- Igen, innen nincs is olyan messze. Gyalog is oda lehet érni pár perc alatt – hadartam. – Ha gondolod, szívesen megmutatom. – Micsoda? Miért akarnám megmutatni neki?
- Még ma?
- Egy pillanat – mondtam. Beszaladtam a nappaliba, hogy szemügyre vegyem magam a tükörben. Igazán dögös látványt nyújthatok a Micimackós pólómban és a farmer shortomban, a két fonott copfomat pedig ne is említsük. Minden bizonnyal aranyos tizenkét évesnek tart. Máris megbántam, hogy egyáltalán eszembe jutott felajánlani neki a szolgálataimat. Miféle szolgálatokra is gondolok? Csak reménykedhettem benne, nem akar majd cukorkát venni az idegenvezetésért cserébe. Gyorsan kiszedtem a gumikat a hajamból, megráztam a fejemet, hogy hosszú hajam a vállamra hulljon. Így kevésbé hasonlítottam egy kisiskolásra, viszont a pólóval már nem tudtam mit kezdeni. Nagyot sóhajtva az asztalra ejtettem a könyvemet, majd bekiáltottam a nővéremnek, hogy nem sokára visszajövök. Az ajtóban azonban megtorpantam. Nem lenne mégis egyszerűbb, ha csak elmagyaráznom az utat? Nem? Talán ez lett volna a helyes megoldás, de nem tudtam ellenállni azoknak a gyönyörű barna szemeknek. Szóval nem volt más választásom, el kell kísérnem az idegent a boltig. Kíváncsi voltam, vajon hányszor hozom majd magam kínos helyzetbe előtte. Ahogy a kapu felé haladtam, máris megbántam, hogy nem futamodtam meg. Olyan tekintettel méregetett, amitől tetőtől-talpig elvörösödtem.
- Indulhatunk? – kérdeztem.
- Persze – bólintott. Féloldalas mosolyra húzta a száját, ahogy megiramodtam az utca eleje felé. Ha kicsit gyorsítok a tempón, talán lefaraghatok a tízperces sétából. Minél hamarabb vissza akartam térni a saját kis adoniszmentes világomba.
- Ha fontos dolgod van, igazán nem kell rám pazarolnod az idődet – szólalt meg hirtelen.
Döbbenten fordultam felé. – Miből gondolod, hogy fontos dolgom van?
- Úgy rohansz, mint akit üldöz a tatár.
Egy szexi tatár. – Ne haragudj, csak… - Az arcára pillantottam, a tekintetünk összefonódott. Itt fogok meghalni. Itt ezen a legkevésbé sem szent helyen. Azon kezdtem gondolkodni, mégis miként birtokolhat egy egyszerű földi halandó ilyen szemeket. Mindenesetre koordináltam a zavarodottságomat, és lelassítottam. Így pontosan egymás mellett lépkedtünk, ami viszont azt eredményezte, hogy időnként a karja súrolta az enyémet. Minden egyes érintésnél pír öntötte el az arcomat. Végül bármit is akartam neki mondani, nem tettem meg.
- Nem mondanálak bőbeszédű idegenvezetőnek.
- Én kérek elnézést, amiért nem vagyok hozzászokva a gúnyolódó idegen pasasokhoz, akik nem találnak oda a bolthoz – vágtam vissza. Ki is öltöttem volna rá a nyelvemet, ha a belső hang meg nem súgja, mennyire rossz ötlet ez. Felhúzta a szemöldökét, és ismét végigmért.  – Különben sincs ínyemre, ha ilyen leplezetlenül szemrevételeznek. – Bosszús pillantásom találkozott az ő kíváncsi ábrázatával. Szeme egy pillanatra felcsillant. Miért nem tetszik nekem ez a csillogás? – Elég faragatlan modorra utal. – Annyira lefoglalt a mérgelődés, hogy elfelejtettem körbenézni, mielőtt kiléptem volna az úttestre. Csaknem magával sodort egy autó. Az utolsó pillanatban azonban visszarántottak a járdára. Amint feldolgoztam, mekkora baj is történhetett volna, elöntött a pánik. Szívem hevesen kalapált, vadul ziháltam. Ennek köszönhetően először fel sem tűnt, hogy az idegen karjai között állok. Arca vészesen közel került az enyémhez.
- Lehet, hogy faragatlan vagyok, de ebbe nem lehet belehalni. Ellenben a te figyelmetlenségedbe igen – magyarázta rosszallóan. Komolyan kellett volna vennem a szidását, azonban csak arra tudtam koncentrálni, milyen kellemes a karjai között ácsorogni, és érezni a tenyerét a hátamon. Megköszörültem a torkomat, és óvatosan hátrébb léptem. – Szívesen.
- Köszönöm.
Az út további része csendesen telt. Mentéségre szolgáljon nem tette újra szóvá, miként vetettem magam majdnem egy száguldozó autó elé, szóval ezért kapott egy jó pontot. Viszont a méregetést továbbra sem hagyta abba. Szinte ujjongani volt kedvem, amikor végre feltűnt a bolt épülete.
- Itt is vagyunk – fordultam felé. – Innentől már magadtól is menni fog, vagy a polcok között is szükséged lesz segítségre?
Szája sarkában egy apró mosoly kunkorodott. – Innen már menni fog, köszönöm.
- Szívesen. – Ezzel véget kellett volna érnie a kis kalandunknak, Ő viszont fogva tartott a tekintetével. Nem vásárolni akart? Miért bámul még mindig rám? Menj már! Gyerünk! Hirtelen mintha villám csapott volna belé, megpördült, és magamra hagyott. Rövid ideig még tanácstalanul ácsorogtam a járdán, próbálva feldolgozni az elmúlt negyed órát. Mégis mi a fene történt velem? Gyorsan félresöpörtem a különös érzéseket, hiszen várt rám a könyves álompasim. Viszont most már nem volt olyan mókás, mert a főszereplő férfi egészen más alakot öltött a fejemben. Kísértetiesen hasonlított az utcába költöző pasasra…

***
- Júlia, hazafele el ne felejts bemenni a boltba! – figyelmeztetett anya, mielőtt behúztam volna magam mögött az ajtót. Még jócskán volt időm, de nem bírtam tovább, menekülnöm kellett otthonról. Épp a fülhallgatóm csomóit igyekeztem kibontani, mikor egy újabb ismeretlent pillantottam meg. Ezúttal azonban egy fiatal nő volt, amiért őszintén hálás voltam. Nem biztos, hogy kibírtam volna még egy találkozást azzal a pasival. Vajon ki lehet ő? A barátnője? Azt sem tudtam, miért foglalkoztat ez engem, de furdalt a kíváncsiság. Elővettem a kedves mosolyomat, ő pedig viszonozta. Szőke haja tökéletes loknikban omlott a vállára, mintha egyenesen a fodrásztól jött volna. Úgy sejtettem, hogy az a fajta nő volt, aki reggel, ágyból kikelve is elbűvölően néz ki. Emellett pedig magas volt. Hát persze. Csak én vagyok ilyen törpe? Mindezek ellenére engem a szeme kötött le. Emlékeztettek valakire.
- Szia – lépett hozzám. – Müller Petra vagyok. Most költöztem ide. – A házuk irányába nézett.
- Almási Júlia – nyújtottam kezet. – De csak Julcsi.
- Annyira örülök, hogy találkoztam valakivel, aki hatvan év alatt van – nevetett. Meg tudtam érteni a helyzetét, a külváros ezen részén ugyanis főként idősek laktak, akik igyekeznek távol maradni a nagy forgalomtól. Az utóbbi időben a fiatalok nagy része elköltözött, amit én magam is megsínylettem az elmúlt időszajban. A legtöbb barátom a belvárosban, vagy egy másik városrészben élt.
- Egyedül költöztél ide?
- Nem, dehogy. A bátyámmal, Dáviddal.
Megmagyarázhatatlan okokból elöntött az öröm, viszont valami egészen meggondolatlan dolog csúszott ki a számon. – A bátyád az a faragatlan tuskó? – Ahogy kiejtettem a szavakat, máris megbántam, hiszen ha a testvére, nem fogja mosolyogva hallgatni, amint épp szidom Őt. – Jaj, ne haragudj, nem úgy gondoltam.
Egy ideig csendben figyelt, majd igazi, mélyről jövő nevetés szaladt ki a torkán. Teljesen meghökkentem, és köpni-nyelni nem tudtam. – Semmi baj, ennél sokkal rosszabbnak is nevezték már. Nem igazán lep meg, hogy egy napja sem vagyunk itt, ő viszont máris felbosszantott valakit. – Őszintének tűnt, ami elűzte a zavaromat. – Ezzel rekordot döntött. Általában kell neki egy-két nap, mielőtt feldühít valakit.
- Nálam viszonylag gyorsan sikerült neki – vigyorogtam.
- Elárulod, mivel sikerült felbosszantania téged?
Mivel is? Az elképesztően szexi ábrázatával? Valószínűleg túl sokáig maradtam csendben, miközben a megfelelő szavakat kerestem, mert Petra meglepődve bámult rám.
- Oh.
- Oh? Miért vágsz ilyen arcot?
- Zavarba hoztalak… Ugye nem akart ágyba cipelni?
- Nem. – Legalábbis nem mondta ki nyíltan. – Csak nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen férfiak meg sem próbálják elrejteni, hogy méregetnek – vontam vállat, mintha nem is lenne lényeges, ami történt. Azonban igenis az volt. Alig tudtam lehunyni a szemem éjszaka, mert folyton megjelent az arca. Már nem is emlékszem, mikor történt utoljára velem ilyesmi, és ez összezavart.
- Sajnálom. Mostanság elég modortalan.
- Semmi baj, tényleg… Nem dőlt össze a világ.
- Ennek örülök.
Az órámra pillantottam, majd sűrű szabadkozások közepette elrohantam, ugyanis a buszom perceken belül megérkezhet. Megszaporáztam a lépteimet, de még így is az utolsó pillanatban érkeztem meg a megállóba. A busz már bekanyarodott az utcába. Ha bárki kérdezi, azt mondom, hogy ezt a járművet már csak az utasok imája és némi ragasztó tartja össze. A sofőr ismerősen üdvözölt.
- Jó reggelt, kisasszony!
- Jó reggelt, Sándor bácsi – mosolyogtam. – Hogy tetszik lenni?
- Öregesen – felelt.
- Ugyan, ne tessék ilyent mondani, hiszen kicsattan az energiától. Ne is tagadja – figyelmeztettem játékosan.
- Újra mosolyogsz – szinte hallottam a meglepődést a hangjában. – Ezt jó látni. Nem szabad örökre szomorkodni.
- Tudom – bólintottam. Mást nem tudtam mondani. – Üdvözlöm a feleségét.
- Átadom, angyalom.
Végighaladtam az ülések között, és egészen hátul huppantan csak le egy üres helyre. Valamilyen furcsa okból imádtam reggel buszozni. Ilyenkor még nem volt kedve az embereknek beszélgetni, egyszerűen csak bedugtam a fülhallgatót, és hagytam, hogy a zene elrepítsen valami boldog helyre. Az elmúlt egy évben pedig igazán szükségem volt erre. Bálint után minden megváltozott. Nem úgy kelt a Nap, nem úgy fújtak a szelek, nem ugyanúgy esett az eső. A világom összeomlott, és bár foggal-körömmel ragaszkodtam a megszokotthoz, a dolgok egyszerűen mások lettek. Én is más lettem. Többé már nem tudtam derűsen tekinteni a jövőmre, mert elvették tőlem a terveimet, a közös terveinket. Úgy éreztem, kegyetlenül megfosztottak mindentől, ami egykor a fényt jelentette az alagút végén. Idővel azonban beláttam, hogy az élet szabályaival még én sem versenyezhetek. Azt kell tennem, hogy úszom a sötétségben, míg meg nem találom a kiutat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése