2018/01/14

2. fejezet



Dávid

Újabb adag papírkupac került az asztalomra, az én gondolataim viszont a lehető legmesszebb jártak. Újra és újra visszatértek a lányhoz. Tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem kellene gondolnom rá, mégis megtettem. Bármilyen erősen is igyekeztem, nem sikerült kivernem őt a fejemből. Valami különös érzést keltett bennem a pillantása. Szerettem volna megtudni, mi lehet ennek az oka, de nem kerülheti el a figyelmem a valóság. Szinte még gyerek. Fiatalabb nálam. Fiatalabb! Az istenért, még a nevét sem kérdeztem meg, egyszerűen hagytam elmenni. Talán jobb is így. Ugyan nem hittem, hogy soha többé nem fogom látni, hiszen gyakorlatilag három ház választott el minket egymástól. Három kicseszett ház! Ez viszont még nem adott magyarázatot arra, miért kavart fel ennyire. Mit tudhat ez a lány? Bármit tettem azóta, egyszerűen csak megjelent az arca a szemem előtt, és képtelen voltam elűzni. Tisztán láttam magam előtt, amikor majdnem lelépett az útról az autó elé. Aztán ott volt a karjaim között, minden egyes lélegzetvételét éreztem a pólómon keresztül. Parfümjének édes illata minden érzékemet izgatta, még álmomban is az ő illatát éreztem mindenütt. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy nem tudtam befolyásolni a gondolataimat. Már az is érthetetlen volt, hogy egyáltalán ennyit agyalok valakin. Miért érdekel engem egyáltalán? Nagyot sóhajtottam, és próbáltam az előttem heverő iratokra koncentrálni, de minden szó csupán értelmetlen pacának tűnt. Húgom telefonhívása mentett meg a teljes őrülettől. A komplett bevásárló lista, amit lediktált, egy időre legalább lefoglalta az agyamat. Még ha gyűlöltem is, órákig ácsorogni a pénztárnál, el kellett valamivel terelni a figyelmem. Hazafelé menet leparkoltam a szupermarket előtt. Szófogadóan követtem a listát, amikor valami sokkal érdekesebb tűnt fel a sorok között. Egy lány… Méghozzá nem is akármilyen. Egészen eddig a pillanatig sikerült meggyőznöm magam arról, hogy csupán az első találkozásunk volt rám nagy hatással. Tévedtem. Volt ebben a lányban valami, ami vonzotta a tekintetem, és ennek nem volt köze a pólója alól kilátszódó eszméletlenül fehér bőrnek. Legalábbis próbáltam elhitetni magammal. Csak ekkor tűnt fel, mennyire alacsony. A legfelső polcot éppen csak súrolta az ujja hegye, és persze ő onnan szeretett volna valamit. Egy ideig figyeltem, ahogy nyújtózkodik, lehetőséget adtam neki a sikerre, végül azonban mögé léptem, és könnyedén leemeltem a kiszemelt áldozatát.
Nagyot sóhajtott. – Már majdnem sikerült, de azért kösz… - felém fordult. – Oh… - Alig észrevehetően mért végig azokkal a gyönyörű szürkés-kék szemeivel. Valamiért tetszett a gondolat, hogy alaposan megnéz magának. Minden bizonnyal vigyorogni kezdtem, mert hirtelen elkapta a tekintetét, és elpirult. – Köszönöm.
- Nagyon szívesen.
Most már nem engem nézett, hanem a padlót. Valószínűleg valami roppant érdekeset talált ott, mert az istenért nem emelte fel a fejét. Nekem viszont így ismét alkalmam nyílt rá, hogy közelről is szemügyre vegyem. Vonásai ugyan arról árulkodtak, hogy fiatal, mégis volt benne valami, amiért áradt belőle az érettség. Tudni akartam, mi rejlik a külseje mögött, mit akarnak elrejteni azok a szépséges szemek.
- Azt hiszem, nekem mennem kell – mondta egészen halkan.
- Nézz körül, mielőtt kilépsz az útra – kacsintottam. Bosszúsan szűkült össze a szeme, és szinte úgy menekült a közelemből. Egy ideig még ott ácsorogtam, és bámultam a helyét. Ismét figyelmeztettem magam, hogy szinte még csak gyerek, de az agyam nem volt hajlandó leállni. Tennem kellett valamit, mielőtt még nagy bajba keverem magam. A tervem azonban már hazafelé menet süllyesztőbe került. A józanészen teljesen felülkerekedve lassítottam a házuk előtt. Az udvar viszont üres volt. Hálát adtam, hogy a sors a mai nap nem kísért tovább.
- Azt hittem, hogy egy másik kontinensre mentél bevásárolni – üdvözölt Petra. Szigorúan villant a tekintetem, mégis elnevette magát.
- Ahelyett hogy jár a szád, segíts kipakolni! Egyáltalán miért kell ennyi minden? Világvégére spájzolsz be?
- Hétvégén áthívok néhány utcabelit – vont vállat. – Szeretném jobban megismerni őket.
Felvontam a szemöldököm. – Nem te mondtad, hogy csupa idős ember él itt? Az egész szombatodat azzal akarod tölteni, hogy vénasszonyok meséit hallgatod az unokáikról?
- Neked jobban kéne tudnod, hogy nem csak vénasszonyok élnek itt – felelt vigyorogva.
- Mire gondolsz?
- Összefutottam Julcsival, akivel te már korábban találkoztál. – Kérdően néztem Petrára. – Megbámultad, és még csak a nevét sem kérdezted meg? Ez azért nem vall rád. – Ami azt illeti kétszer is megbámultam. Szóval Julcsi… Ez a neve.
- Ezt ő mesélte?
- Igen – bólintott. – Rögtön azután, miután a faragatlan tuskó kifejezést használta rád. Ez még tőled is rekord, bátyókám. Bár már nem kellene meglepődnöm ezen – sóhajtott. Nem fűzött hozzá mást, csak csendben pakolta a szatyrokat. Nekem pedig nem volt, mit mondanom. Ismertem ezt a nézést, pontosan tudtam, mi jár a fejében.
Később vacsora közben éreztem a közöttünk lebegő ki nem mondott szavakat. Ha Petra valamit el akart mondani, az előbb vagy utóbb ki is csúszott a száján.
- Úgysem bírod magadban tartani. Gyerünk! Halljam – szólaltam meg végül. – Csupa fül vagyok. – Hátradőltem a székemben, és vártam a szokásos fejmosást.
- Tényleg muszáj ezt újra eljátszanunk?
- Mire gondolsz? – tettem a tudatlant, pedig nagyon is tudtam, mire akar kilyukadni.
- Ugyanaz történik mindig. Minden nővel szemét módjára bánsz, csak mert az a ribanc Zsófi megcsalt. Nem mindenki olyan, mint ő. – Meg akartam szólalni, de egy intéssel belém fojtotta a szót. – Még nem fejeztem be!  Azóta figyellek. Úgy bánsz a nőkkel, mintha csak használati tárgyak lennének. Mindig lapul egy a szekrényedben, akit csak előhúzol, ha kedved tartja. Lehet, hogy a legtöbb „barátnőd” meg is érdemli, de talán nem mindegyik.
- Egyikükkel sem bánok úgy – feleltem. – Mindannyian nagyon jól tudják, hogy nem hosszútávra keresek. Egyiküket sem áltatom ennek ellenkezőjével. Egy, maximum két éjszaka. Nem ígérek nekik semmit, Petra.
- Te hallod is, amit mondasz, vagy az agyad nem kontrollálja, ami kijön a szádon – pirított rám. – Ha nem lennél ekkora mamlasz, most megütnélek.
- Petra…
- Nekem te ne Petrázz! – csapta a villáját az asztalhoz. – A testvéred vagyok, és igenis azt akarom, hogy boldog légy. Tudom, hogy nem vagy az. Meg se próbáld nekem bemagyarázni, hogy neked ez így megfelel, mert nem most jöttem le a falvédőről.
- Talán Zsófi csak rádöbbentett arra, hogy nem valók nekem a komoly kapcsolatok.
- Neked teljesen elment az eszed, Dávid. Rád sem ismerek. – Szomorúság csengett a hangjában. Tudtam, hogy segíteni akar, mégsem voltam hajlandó elfogadni, amit mondott. Szentül meg voltam győződve arról, hogy nem vágyom többé komoly kapcsolatra. Amire szükségem van, azt megkaphatom alkalmi partnerektől is, és nincs is annyi macera vele. Minden nő tisztában van azzal, hogy nem szerelem, amit irántuk érzek, csupán fizikai vágy. Az meg elmúlik.
- Talán az emberek változnak – vontam vállat. Petra arca megváltozott, düh csillogott rajta, és vártam már, mit fog felém hajítani.
- Áltasd csak magad ezzel. Csak ne tíz-húsz év múlva jöjj rá, hogy hibát követtél el, amikor eldöntötted, hogy soha többé nem leszel szerelmes. Tudod, talán valaki boldogsága a te döntésedtől függ. Egyetlen egy nő miatt, nem hagyod, hogy valaki más szeressen. Gratulálok!
- Egyáltalán miért érdekel annyira, milyen a szerelmi életem? – förmedtem rá. – Törődj a magad dolgával!
- Mert valamilyen rejtélyes módon szeretlek, te idióta. De tudod mit? Ezentúl nem szólok bele – folytatta halkan. – Fektess meg, akit csak akarsz. Dugj meg annyi nőt, amennyi jól esik. Ha téged ez tesz boldoggá, hát legyen. – Felpattant az asztaltól. – Elment az étvágyam.

***
Röviddel azután, hogy lehiggadtam, már tudtam, mekkora hibát követtem el. Nem kellett volna így beszélnem Petrával. Gyűlöltem, ha haragban voltunk, de emellett azt is, ha megpróbált beleszólni az életembe. Úgy gondoltam, képes vagyok irányítani a dolgaimat, és nincs szükségem segítségre hozzá. De az is igaz, hogy az elmúlt időszakban csak azt sikerült bebizonyítanom, mennyire el tudom rontani a dolgokat.  Miközben eltakarítottam a vacsora maradékát, átgondoltam a helyzetemet. Húgomnak kétségtelenül igaza volt, de a csalódás talán mélyebb sebet ejtett rajtam, mint amit beismertem eddig. Egyetlen egy nőre sem néztem azóta úgy, mint Zsófira. Nem éreztem azt a mérhetetlen szerelmet, mint akkor. Szentül meg voltam győződve, hogy soha többé nem is fogom, így még csak meg sem próbáltam normális kapcsolatba kezdeni. Egyéjszakás kalandok töltötték ki az életem. Se kötöttségek, se féltékenység, és úgy éreztem, ez pont megfelel számomra. Csupán néhány álmatlan éjszakán kételkedtem a döntésem helyességében. Titkon talán én is vágytam arra, hogy esténként várjon valaki odahaza. Valaki, akinek akkor ragyog legszebben a mosolya, ha rám néz. Valaki, akinek egyedül én ismerem minden titkát. Valaki, akiért megérné lemondani ezer egyéjszakás kalandról is. De aztán újra felkel a Nap, és minden a régi.
Később felmentem az emeletre, és megálltam Petra szobája előtt. Nem tudtam pontosan, mit fogok mondani, de bocsánatot kellett tőle kérnem. Óvatosan bekopogtam.
- Csak akkor gyere be, ha az egódat odakint hagyod – hallatszott bentről. – Nem férne el idebent.
Nagyot sóhajtottam, majd lassan kitártam az ajtót. – Sajnálom!
- Mit?
- Hogy tuskó módjára viselkedem – feleltem.
Szigorú tekintete alig észrevehetően ellágyult. – Ha azt hiszed, hogy a kiskutya tekinteted mindent megold, nagyon tévedsz.
- Ezért hoztam jégkrémet. – Hátul rejtegetett kezemet felfedtem, mire kislányosan felragyogott az arcra. – Nos? Szeretnél belőle, vagy egyem meg egyedül.
- Idehozod még ma?
Nevetve léptem az ágyához, mire éhes kismadár módjára marta ki a kezemből a dobozt. – Remélem, nem hitted, hogy te is kapsz belőle. Nem érdemled meg! – Kiöltött rám a nyelvét, majd nekiesett a jégkrémnek. Felhúzott szemöldökkel álltam mellette. – Nem vagy egyszerű eset.
- De ezért imádsz – vigyorogtam. – Húzódj odébb!
- Utállak – sikkantott, amikor beljebb löktem az ágyon, és mellé helyezkedtem. – De ha meglátom, hogy eszel a csokis részéből, olyan kínzás alá vetlek, hogy soha többé nem nézel rá.
Védekezően emeltem fel a kezem. – Hozzá sem nyúlok, ígérem.
Néhány másodpercig csendben ettük a jégkrémet. Petránál ez már rekordnak számított, így bármelyik pillanatban kibuggyanthattak belőle a szavak. – Tudod, amit korábban mondtam – kezdte. – Úgy gondolom, adhatnál még egy esélyt a sorsnak. Talán az igazid valahol kint szaladgál, és fogalma sincs, merre vagy.
- Te hiszel ebben a marhaságban?
Teljes erőből rácsapott a karomra. – Nem marhaság! Nézz csak meg engem és Norbit! Szép lassan haladunk, és nagyon jól működik.  Pedig nem hittem volna, hogy bármi lehet belőle.
- Talán épp itt az ideje egy kis beszélgetésnek – morogtam.
- Ne játszd a macsó nagytestvért – figyelmeztetett. – Csupán tizenöt perc előnyöd van. Már akkor sem voltál tisztában azzal, mi is az udvariasság.
- Te pedig már akkor is lassú voltál – vágtam vissza, mire valami hideg csattant az arcomon.
- Na, most ki is a lassú, bátyókám?
- Ezt még megbánod! – Fenyegettem játékosan, miközben nekiálltam letörölni az olvadozó jégkrémet magamról.
- De megijedtem – nevetett. – Mellesleg szeretnélek megkérni, hogy a kis üdvözlő bulin jól viselkedj!
- Te vagy az, aki jégkrémmel dobálózik. Talán neked kellene arra ügyelni, hogy felnőttnek tűnjön, és nem nekem.
- Megígéred?
- Meg – sóhajtottam. – Nem fogok egyetlen nyugdíjas asszonyt sem zaklatni.
- Nem éppen őket féltem – felelt sokatmondó vigyorral az arcán. Tudtam, mire gondol, és talán még vártam is a szombatot. Szóval Julcsinak hívják. Ízlelgetni kezdtem a nevét, és azon járt az agyam, milyen lesz majd először kimondani.

1 megjegyzés: